Gaál Áron: A művész az időben

Az igazi művész tragikus hős. De már az esszé kezdő mondatánál meg kell állnom, hiszen mit jelent a szó "igazi"? Meggyőződésem, hogy nincs "igazi" és "nem igazi" művész vagy művészet, csak MŰVÉSZ létezik, művészetével szóljon akár a mának, akár a jövőnek, megfogalmazásai, kifejezésmódja legyen bár hagyományos vagy újszerű. Ugyanez a véleményem az olyan díszítő jelzőkről, mint a "nagy költő", a "zene óriása", stb. Ahogy nincs igazi és nem igazi művész, csak a művész, ugyanúgy nincs kicsi vagy nagy festő, szobrász, író, zeneszerző, csak jó - vagy rossz. Csalhatatlanul meg lehet állapítani a műről, hogy alkotója műkedvelő-e vagy profi, és ebben az esetben kerülöm a dilettáns szót, hiszen a művészetért rajongó, annak miben létét ismerő, de lehetőségeiknél fogva életük során más tevékenységet végzők is pusztán szabadidejükben, ma azt mondanánk „hobbi képen” alkottak az un. „magas művészetben” is helytállót, sőt maradandót. Hadd hozzak itt néhány magyar példát. Az egyik Eszterházy herceg kitűnő muzsikus és zeneszerző volt. De se ő nem tekintette magát, se mások nem tekintették őt művésznek, már csak azért sem, mert korában a társadalmi hierarchia csúcsán élő arisztokrata nagybirtokos-politikus számára ez inkább leminősítő jelző lett volna. Ez az a kor, amikor olyan zeneszerző is, mint Haydn egyfajta minőségi szolgálatot végzett és a nemesség nem tekintette őt önmagával egyenrangúnak, akkor sem, ha elismerte, és bizonyos fokig megfizette a művészetét. Ma a magyar és osztrák koncerttermekben Eszterházy herceg műve a „Harmonya Celestis” közkedvelt darab, amit számon tart a zenetörténet. A XX század egyik legnagyobb európai jelentőségű festőművésze Csontváry Kosztka Tivadar eredetileg gyógyszerész volt és gyógyszerészként dolgozott, míg mellette –tulajdonképpen csak magának- festegetett. Élete delén a polgári lét kényelmét odahagyva rövid élete végéig csak festett és utazott. Híres műve a Libanonban festett „Libanoni cédrus” a világ festőművészetének egyik csúcsa. És végül egy példa a saját művészeti ágam, az irodalom területéről. Az első világháborút megelőző és követő kor kiváló regényírója volt Bánffy Miklós gróf, foglalkozására nézve politikus, aki külügyminiszter is lett. Mibenlétét és főtevékenységét tekintve őt sem lehetett a korában a művészek közé sorolni. Kora és a napjainkig tartó időszak irodalomkritikusai, irodalomtörténészei vitatták, vitatják azt is, hogy egyáltalán művészi szinten alkotott-e? És itt visszaértünk a kör elejére, a bevezető mondathoz: „Az igazi művész tragikus hős”, amit így módosítottunk: „A művész tragikus hős”. A fenti példákból láthatjuk, hogy saját kora, pontosabban korának hivatalos zene, művészet, és irodalomkritikusai alkotóművészként elismerni ezeket a való életükben racionális és köznapi munkájukban sikeres, belső életükben álmodni tudó és merő embereket nem tudta és nem akarta. Műveik hatását, jelentőségét felismerni képtelen volt. És akkor nem szóltam a köznapi életükben és munkájukban sikertelenekről, akiknek a művészetük elismerése levegőt, korty vizet darab kenyeret jelentett volna. A feltételes mód azonban halálukig megmaradt és csak az utókor ismerte fel jelentőségüket, tett a sírjukra jelképesen babérkoszorút. Az IDŐ őket igazolta, a keveseket, az ég által kiválasztottakat, akiket már születésükkor megjelöltek homlokukon az angyalok. Ez az, az elvont IDŐ, ami egy emberöltő vonatkozásában is túl sok a benne élőnek ahhoz, hogy átlássa, hogy megértse. Gondoljunk bele, hogy a nagyszüleink, a gyerekeink életszemléletét sem értjük igazán, az egyik túl réginek, a másik túl újnak tűnik, és persze ők se értenek minket igazán. Értékszemléletre gondolok itt és értékválasztásra, ideákra, példaképekre. Vagy éppen azok időleges tagadására. A művész élete maga is az alkotás része, hiszen, ha áttételeken keresztül is, de ott van részeiben, a művekben, egészében az életműben. Volt, hogy azt kérte tőlem egy olvasóm, akivel leveleztem, hogy írjak az életemről, magamról neki. Én azt válaszoltam, aki a verseimet, az elbeszéléseimet olvassa, szinte mindent tud rólam. Az életmű, ha őszinte, olyan tükör, amibe ha belenéz az olvasó, néző, hallgató, amiben meglátja az írót, a festőt, a zeneszerzőt. Az alkotás főszereplője, hőse az alkotó maga, akkor is, ha mondanivalója kedvéért álarcot öltve elmúlt korok, mára örök mintáit is megidézi. Visszanyúl a múltba vagy sem, akár feljut életében a csúcsra, akár léte gyertyájának kialudtáig völgyek mélyein keresi a fényt, alkotásai puzzle darabkák, amit csak az utókor képes összerakni egyetlen képpé. Ezt a néhány gondolatot hadd fejezzem be egy szorosan a gondolatmenethez kötődő verssel, ami arról a fajta metamorfózisról szól, amin keresztül megy a művész, esetemben a költő, valós élete, és utóélete során, keresve az IDŐBEN – önmagát.

2015. január 24

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf