Varga Rudolf: OBSITOS ÓLOMKATONÁK

Kürt
szól megint?
trombita?
vagy csak
csavarintos szél
süvít álmaink vérszagú
romjai fölött?
a
gyász fölött, hol
sebláz sajog, feketevaros
pernye szitál, bordáink közt
gennyez, fekélylik
valami
mély döfés, valami
alattomos vágás, valami
tályogos ámítás. Indulunk-e
valaha még a becsapottak
hadjáratába, tébolydájába?
Mennyi,
mennyi eldobált emlék!
Hátunk
mögött, tépett
ruhácskákban, megkopaszodva
sikoltanak a kócbabák, hamvas
porcelánarcukról
mind, mind
lepergett a máz.
Fegyvert lábhoz!
Jégcsaperdõn, hólegelõn sóhajtoznak
fogcsikorgatva az obsitos
ólomkatonák, háborús hõsök?
bûnösök?
nyögnek
a
bezúzott szájak,
hullnak a fejek,
feljajdulnak
a
névtelen vitézek,
bukdácsolnak vakon, sántán,
levágott karral, kiszúrtszemû
hintalovacskák gazdátlan
kóborolnak.
Elvesztek.
Elvesztünk mind,
mind,
tévedéseink õrjítõ
csatáiban, belenyugvásaink
arcpirító fegyverletételein
céltalan bóklászunk
tovább, perzseltszélû, kiforgatott,
hitvány átmeneti
kabátunk füstölög
hátunkon, kódorgunk
leszegett
fõvel, és egyszer
majd
megpihenünk, megpihenünk,
mikor fagyos
földsáncunkba hazaérünk, mikor
végigbotorkáltunk, mikor átbukdácsoltunk
a
hétköznapok elködösített
aknamezõin.