Ásgúthy Erzsébet: Apám

Keveset szólt. Ritkán beszéltünk. Inkább
az erdőt járta. S éltünk sodrának
    csendes őre volt.

Elbabrált egy-egy szemzett ággal,
frissen oltott csemetefával bajoskodott,
    míg megfogant.

A vad, ha erdők csendjét verte,
ős szenvedélyét feltüzelte: kürtjébe
    fújva jelt adott.

Kürtszótól lázba jött a falka,
a sűrű mélyét felkavarta, s nem
    tévesztett célt fegyvere.

E táj volt sorsa. Életének
ágbogas fája itt, a Végek táján
    vert szívós gyökeret.

Büszke, erős törzsű fa volt ő.
Keményen állt egy emberöltő alatt,
    földjével összeforrva.

E földön púposodik most a sírja.
S már csak az esőmosta kriptarács
    lehet ma vértje.

Örökre kihullott kezéből
fegyvere már, amint elszállott kéklő
    szeméből a sugár.

De őrzi az avar még lépte nyomát.
Zápor, mely mosta-tépte, siratja.
    Gyászol az erdő.

Árva a határ, melyet bejárt. Ködbe borult.
Szavának lezárt emlékét
    rejti visszhang.

Itt a hegyek közt bolyong lelke. Szíve,
ha túlcsordult, itt lelte helyét.
    Templom volt e táj.

S tán nomád őseinek nyomán, kik
tüzet áldoztak pogány mezőkön
    a legfőbb Hadúrnak,

áldozott ő is. – Szegény magyar! –
Kopár dombokon, száraz avar közt,
    áldozatul mit adhatott?

Megállt néha az alkonyatban. Messze nézett…
S a hegyoldalban felgyújtott
    egy borókabokrot.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf