Mécs László: Tűz volt…

A félrevert harang riadtan kongott,
mint bomlott szíve beteg éjszakának…
Telt csűrök égtek, gazdag asztagok.
A szél széthordta már a füstszagot
s megvakította fent a holdkorongot.

Pár perc… Hamar-kezű láng-építészek
Tűzistennek több tornyot építettek:
alulról egyre jött a láng-sereg,
tűztornyok nőttek s párkányuk felett
a hold csüngött mint égő fecskefészek…

Lent hangyabolyként ember-raj gomolygott:
a kunyhók csúcsán elszánt arcú gazdák,
mások lovat mentettek, ökröket,
síró asszonynép dézsát, vödröket
cipelt jajgatva ugyanazt a dolgot.

Egy öreg néni, szent, Rózsafüzéres,
ki minden haldoklókat végigvirraszt,
halottat mosdat s újszülötteket,
a lagziban mókát mond, vicceket
s ki minden jóban-rosszban összeérez:

most nagy kereszttel jött soványka vállán,
az égő csűr s a ház közé leszúrta
a sárba, hogy elűzze a tüzet…
Csodát igézve hívta a Szüzet:
s a szél megfordult más égtájra szállván…

Az udvarán egy tönkön ült a gazda
s kihívó daccal nézte csűrje vesztét
ököllé markolászva tenyerét,
mellyel, hogy kikaparja kenyerét,
beleszántott a pacsirtás tavaszba…

Kazalban volt egy-évi verítéke,
nap-csókos rétek édes széna-álma:
tapinthatóvá harcolt Szorgalom…
S most itt ez őrült, vad vörös malom:
perjévé, füstté őrli s vége, vége…

Tévedt tinóját terelték a vének.
Villámgyorsan felállt, hogy észrevette,
káromkodott keserveset, nagyot:
„Ha már az Isten enned nem hagyott,
most odaadlak néki pecsenyének!...”

s az égő csűrve verte egy husánggal…
Félelmetes volt, mint az ezeréves,
keletről idetévedt ős Paraszt,
ki végigszántott ezer őszt-tavaszt
s leégett minden csűrje szörnyű lánggal…

Aztán felállt a Tisza-Duna-tájon,
midőn üszök lett kazla, fája, csűrje,
káromkodott keserveset, nagyot
s amit a vörös tűzvész meghagyott:
a tűzbe dobta szívét, hogy ne fájjon…

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf