Ernst Ferenc: Kóborlélek
Arcul csapott világ.
Vöröslő,
tenyérnyi folt.
Az összes
halálnak egykor
emberarca volt.
Partra vonszolja
sármos ráncait,
hátán szél dalol,
arcán fény vonyít.
Meghajlik háta
az égi súly alatt.
Állókép.
Marad.
Fuvallat szalad,
fut messze,
hét határon át,
szórja szerte szét
lelkének
lopott illatát.
Szavából
mennydörgést farag,
szeméből könnyet
lopva, zivatart.
Égre dobott színeiből
szivárványt fon a Nap.
Egymást kergeti
szív, s az ész.
Tomboló hurrikánt
játszanak.
Elillan minden.
Elnyeli a föld.
Egyszer volt,
hol nem...
Idővel újra
testet ölt.