Nagy Horváth Ilona: Énmás
Eső maszatol az ablakon,
szétesett ütemek huszonhárom
külön fokban. Fázom.
Bennem valahol a rációkon innen
ceruzája hegyét nyálazza
egy vastag szemöldökű isten
könyökével lökve a folyton jövőbe billenő időt.
Szívdobogást rajzol,
hozzá készül a körém passzoló
transzcendens keret,
amiben felemelem
a nyakakra maszatolt,
alázattal lehajtott fejek közül
a magamét, és azt mondom,
én más vagyok.
Rajzolnék neked katicabogarat,
csillagokkal rajzó éjszakát,
egyszerű, szabad álmokat, békét,
ahogy levél alján alszanak
ringatózva a csigák.
Tenyeredre színes kavicsot,
homlokodra hűs szelet,
hogy aztán visszatérni elengedjelek,
mint a pocsolyán úszó papírhajót,
amire nem írnék semmit.