Fövényi Sándor: Madaras fákon

ez a nyár is esővel kezdődik,
bolond világ, vagy nem is tudom,
átszúrja kabátom egészen bőrig,
szinte lemállik csontomról húsom.

hetek óta szél nyúzza hajam,
melyre a múlt ősz deret köpött,
de nem érdekel ballagok magam,
mindig erdőben madaras fák között.

mert nem maradt másom csak a táj,
dombok hegyek, lila párás mélye,
nem kevés, mégis néha nagyon fáj,
mintha az árnyékom is tőlem félne.

szeretnék én élni, ha volna miért,
hiába vár házam, asszony, gyerek,
az Úr is azt mondja, e vándor szívért
nincs kit vádolnom, róla magam tehetek.

szerte szórom hát amerre járok,
darabka vörös virág jusson mindenkinek,
tán' boldogok lesznek tőle, bolond álom,
mert meghaltak benne a mesék, Isten is lehet.

magamnak újat viharból csavarok,
remélem majd villámlik, mennydörög,
de nem leszek gőgös, mert maradok,
vándor, ki után csak a por hömpölyög.

amit néha sárrá ver könnyem,
mikor meg kell érkeznem valahová,
hazát kell találni, de egyre föntebb,
mintha az eső is a létrám horgolná.

csak a Nap fel ne ragyogjon míg mászok,
mert rég' Anyámnak adtam szárnyaim,
majd ülök egy szomorú szivárványon,
és ha fény üt, elkapom madarasfám ágait.