Szemlér Ferenc: Elhagyott szerető

Lásd nem akartál kijönni velem ma a zöld üveg-ég alá,
nem akartad megnézni velem a lámpák gyöngyszínű fényét,
most itt ülök a börtönszerű szobában, este, sötét van,
s üres, fekete falak vesznek körül kopáran és mereven.

Gyöngyszínű volt ma este szemem, s a lelkem puha labda,
játszva dobáltam önmagamat, s két nagy tenyér dobált: a múlt s a jövő,
de most már megmerevedtem, ott kint kialudtak a lángok,
s a zöld üveg-ég kupolája bizonnyal összetörött.

Apró cserepeken ülök, a vidámság éles cserepein,
s mint az ártatlan Jób, vakarom testem sok-sok fekélyét,
kegyetlen az Úr, nem akar könyörülni, s a néma világon
az ostoba emberek buta röhögése iramlik.

Ülök, mint árva csavargó, kire rendőr leskel a sarkon,
koszos rongyaimon átfúj a szél, s én reszketek, félve
nyúlkálok be a lappadtszájú zsebek rohadt mélyeibe,
ahol nincs más ennivaló, de dohány s gyufa akad tán.

Pipára gyújtok s bámulom, mily könnyű a füst, fel az égnek
kavarog és száll, csavarodik pompás csavaros arabeszkje,
mily könnyű a füst, s én itt maradok a földön, a börtön
tartja az árva csavargót, aki szállna, de csak pipája füstje lebeg.

Lásd, nem akartál kijönni velem ma a zöld üveg-ég alá,
holnap már késő lehet, a napok úgy kevesülnek!
Összetörik a fény, s gyöngyházszínű lámpák zuhannak,
s az ifjak hófehér ruháját kikezdi a romboló rozsda.

Isten veled hát, ma este aludj jól legalább te,
zöld ég alatt, az éjjeli lámpa gyöngyházszínű tejében,
én meg pipám füstjét figyelem, száll, száll fel az égnek,
míg én a földön ülök, Jób, kit szemétre vetettek.