Bíró Rudolf: Karantének
Fátylat borítanék a múlt arcára,
Míg te halotti leplet, ami foszlik.
A homokóra fúrt aljára
Mért vésed: hogy életfogytig?
Kényszerenádot kántálsz nekem
A bezárt windows-ablak alatt.
Nem hallja senki, hisz egy váróterem
Az elméd. Ne kapard a falat!
Nem vettem ki szabit, kirugtál
Az életedből. De ez a szabadság.
Az utolsó találkozásnál pirultál,
Tudom, ez introvertált zavartság.
Feles pohárba fojtott szesz,
Az egyedüli fele barátod.
Nem hitted volna, hogy fontos lesz,
Hogy otthon van e még családod.
Vak voltam, és gyerek nyelven
Bennem ragadt az elmondhatatlan.
Te két szemmel vagy figyelmetlen.
Nekem egy van, és oszthatatlan.