Kardos M. Zsöte: Ahogy a vér halványul

A pillanat oly kicsiny
a kijózanodástól az igazságig,
kinyújtott és visszavont kezek,
felemelnek és levernek.
Mosoly lombok alatt
nyugalmat remélek,
Folyó hullámain felém ringó választ.
Eltettem az időt,

minden percem tövisre akasztva,
Nap érleli, kövek megtörik,
míg fény van, sötét is követi,
árnyak takarnak gondolatot,
szelek sem jönnek elfújni
agyam szemcsésre fordult homályát.

Szeretőm ágyának ráncaiban,
émelyülten az érintéstől,
szerelem formáiban
szilajon elhagyva bölcs szellemet,
semmit se akarok tudni
rajtad és rajtam túl,
előidézett tragédiákat,
ahogy a kavics a parton elpereg.

Azt akarom, hogy merülj,
és hagyjál elmerülni
hervadtan, ahogy a vízbe szórt
virágokkal messzire úszik
a sírás, mi tehetetlen
a múlással és mozgással szemben,
az idővel szemben, ahogy a vér halványul.