Gunda Béla: Elbuksz, Európa!

Bozontos homlokod fáradtan döf a századokba
és már ráncosodik, mint a bús öregé,
ki a padkán gubbaszt s letűnt dicső napjaiban
eltompult aggyal, morogva gyönyörködik.

Körülötted új, ifjú népek tánca viharzik,
sárgák és feketék ajkáról ömlik a szó. –
S mit adsz te már? – itt az óceán és Ázsia mentén,
hol a néma őszi szelek fáradtan vánszorognak.

S az együgyű vándor is éhesen emlékezik
a fiatal időkre, mikor még társai szabadon róhatták
az utat Dácia és a frank tájak között,
hol ma ezer határ van, s meghalt a szabadság.

Meghalt a szellem is! Ledőltek a szobrok,
nincs ki újat faragjon a bronzszínű hősről,
ki lihegve hozza a hírt egy távoli vidékről,
aztán összeesik, mint egy jámbor állat.

Elbuksz, Európa! irtózom már ráncos emlőid
keserű anyatejétől s vágyva tekintek
szilajabb korokba és duhaj tájakra,
hol a barbár lovasok éneke támad.

Népek mosolya árad a szilaj folyamokkal,
s fölzúg az öröm a pogány pusztákról,
mikor új táncos fia születik
az el nem lankadó titkos szerelemnek.