Szokolay Zoltán: Kapszula

E mindkét végén zárt cső volt világom.
Falát elérte ugyan kezem-lábam,
de méltatlannak sohasem találtam,
kiszökni is csupán titokban vágytam
határtalan fényedbe, lélektársam.

Elhittem inkább, hogy gyalog bejártam
Te országod és nem voltam hazátlan,
pedig nyomodba soha nem léphettem,
e szűk mindenség forgott csak velem
lassú zenére, ünnepélyesen.

Ma már értem: kijutni lehetetlen,
nem mutatom a régi sebeket sem,
a rendszer zárt és mindig zárt marad,
a vers utolsó, szakadt kártyalap,
szavak egymás mellett, fölött, alatt.

E mindkét végén zárt cső hű lakója
aludna már, csöndjébe vackolódva,
s ha felriadván majd egy robbanásban
megsemmisül – az utat megtaláltam
határtalan fényedbe, lélektársam.