Szemlér Ferenc: Lángoló napok

Lángoló napok tüze éget,
éhes vagyok, ínyem kiszárad –
valamikor ittalak téged
s valál ínyemre ízes étek…
hol vagy, merre vagy, nem talállak!
Bezártál testem börtönébe.

A lélek tombol és üvöltöz,
halált kíván, ha az a béke
s ha nem csitulhat szörnyű éhe,
mi köze e pokoli földhöz?
Trónon pihensz magas egedben,
angyalszárnyak legyintik orcád

s én, ki öledben melegedtem,
immár nem látlak… feneketlen
száraz sötét a hő magosság.
Két szín alatt ki vettelek már,
elpusztulok itt szomjan, étlen!
Ó, csak ha egyszer jóllakatnál,

jobban minden nehéz lakatnál
fognál világod börtönében.
Ízed érzi porlepte nyelvem,
fogam képzelt húsod harapja –
Miért kellett ezt érdemelnem?
Miért büntet így égi szerelmem
rettenetes, forró haragja?