Marcsák Gergely: Alkony a vitrinben

Az asztal alól sötétség szivárog,
ellepi a lassan sárguló szobát,
és kiszorít a sűrűsödő vitrinből
Egy régi orosz porcelánbabát.

És ha az alkony valamit felborít,
azt az emléket az idő töri el,
s nem juthat eszünkbe, hogy megbékítsen,
ha évek múltán majd emlékezni kell.

A földre hulló porcelánt nézem, míg
testünk s az ágy közt indul a hőcsere.
Hirtelen nesz. Tán felpattant a spájzban
a nagyszülők régi, világjárt koffere.

Nem félhetünk, de a megjósolt jövő
esti nyugalmunkra mégis terhet ereszt,
és meg sem fogant gyermekünk alatt
a korhadozó padló recsegni kezd.

A deszkák közé szögeket verhetünk,
de már ez az igyekezet is kevés,
hiszen alsó szomszédjaink sincsenek,
akiket zavarhatna a recsegés.