Varga Árpád: A teremtés nyelve

Ahogyan ős-erős retek vagy torma íze fáj
– felizzítja nyelvemet, mégis tompul tőle a száj –,
úgy mart, hasított belém a gondolat,
hogy a magyar mindig
a teremtés nyelve marad!
 
Úgy csuklom ízétől: kapkodva kiáltok:
inni adjatok drága cimborák, közeli barátok!
Remélem, ti legalább jól tudjátok,
hogy a hivatalos nyelv még nem anyanyelv,
mert ha az anyanyelvet tanítjátok,
átok helyett velős holnap köszönt rátok!
 
Az erős íz csak felizzít,
csak cselekvésre sarkall –
így hát, teszem fel néktek a kérdést:
cimborák,
vajon azt jól tudjátok-e,
hogy ma ki a magyar?
 
Ma a magyar mindig
méregeti magát egy másikhoz,
mert erre tanították be:
nem önismerő, nem céltudatos.
Nem épít magában s magának okoz
hatványozott gondolatfolyamokból
hibás gondolatáramlatot.
 
És nem a magyar nem szeret dolgozni, tévedés!
Csak feleslegesen nem szeret dolgozni! És
ez más népeket, igahajtókat felettébb zavar,
ezért rettegnek e szót kimondani: magyar.
 
És vannak, akik érteni sem akarnak magyarul,
pedig anyanyelvük e szent nyelv,
inkább vitatkoznak rajta vadul,
minthogy felfognák e nyers igét,
a szakrális intenciót:
 
a magyar gyógyítani jött, szavaival kímél,
és képzi, csak képzi rég
az őt értők életét.