Dedinszky Erika: Halálos élet
Óh, mondd, bontakozó sóhaj-kikelet,
óh, mondjátok hát sápadt csillagok,
lihegő lángnyelv hűlő parázs felett,
mi az élet? S én ki vagyok?
Olyan most, mintha a messzi múltba
tekintve látnám önmagam
elködlő képét; füstös tükörben,
száguldó mezők, határtalan
búzakék nyári ég, hűvös víz, falomb…
Élet! Édes húsú gyümölcs, óh élet!
Százfényű, százhangú zajgó folyam!
Daloló múltam, csodállak, nézlek,
nem értem, hová lettél. Bús
napok egyhangú, láztalan sodra
visz. Úsznom kell! Ha kifáradok,
elnyel az ár menthetetlenül. Borongva
sápadt szívvel, sápadt ajakkal kérdem:
élünk-e még, gond-fútta emberek?
Vagy csak megjátsszuk a könnyet s kacajt,
csak megjátsszuk ezt az egész életet?