Albert Zsolt: Minden utca egy olyan ajtó

A buszt lekéste ezen az estén is,
neonfényben villogott felette a düh
percről percre mélyebben zakatolt.

Aztán a következő este és utána
egyre többször hagyta távolodni,
esténként nőtt és újra öntözte
haraggal, nappal meg nevelte.

Gyalog a járdán tornacipőben
futás közben integetve,
szíve a világ legnagyobb terme
háza száraz bordákba zárt.

Padlás a fejben, alatta elkopott
lépcsők felfelé örvénylő korlát,
körben falakba tekerve
úton haza egy évre, vagy ezerre.

Minden utca egy olyan ajtó, ami
zárva és persze mindegyiken tábla,
név a rézen, a kulcs pedig beletörve.

Mikor a lépcsőház elé ért azt üvöltözte;
hogy megint visszajöttem, és bánok már
mindent, csak nyisd az ajtót, engedj be végre!