Gaál Áron: Akár a tőkék a kordonokban

Negyvenkét fok volt délben a napon
s ha volt is, nem vettem kalapot,
hagytam hadd zuhogjon rám a fény,
s temessen maga alá mint a televény
a borotvált, díszruhás halottat.
Már csak önmagam emléke voltam,
elven szobor Vărsec főterén,
parázsló földön, ott ahol az ég
együtt égett a kiejtett szóval…
Talán vasárnap volt, talán szombat,
hogy szembejött az árnyékom az utcán
és nem tudtam, hogy a delet húzzák
vagy az éjfelet a két toronyban…
igen, szombat volt, izzó, forró szombat.
A vár elsötétült, majd kifehérlett,
mint a tengerre pislogó fények
villantak régen, távol, Istriában
a mólón, ahol talán veled álltam,
talán mással, talán csak egyedül,
de biztos, hogy egyedül legbelül,
akár a tőkék a kordonokban,
akár a szentek a kolostorokban,
akár a szem a szőlő fürtjein,
akár a korty bor, ami feledni segít,
tömegben is mindig csak egyedül
voltam, biztos, hogy egyedül legbelül,
egyedül, de sohasem magamban,
akár magányban, akár szavakban
rejtőztem, vagy Vărsec főterén álltam
és talán Vasco Popára vártam,
talán másra, de lehet hogy rád,
ahogy feltűnsz és lobog a ruhád.
Mint rendíthetetlen ólomkatona
olvadó kitartás, elfogyó csoda
voltam, aki várta, hogy elérj.
Folyamatosan ömlött rám a dél
és szomjas voltam Vărsec főterén,
talán a szádra, talán másra,
talán arra a furcsa ragyogásra,
ami körülvett a házak között,
hol egyetlen ember sem üdvözölt,
mint távol Istriában a mólón
/régen, ahol sirályok hada bókolt/
köszöntöttek az olasz halászok
előkészítve hajót és hálót,
hogy kifussanak a végtelenbe,
csak magukban énekelve, némán.

Vărsec, Versec 2004. július 10.