Fáy Ferenc: Hajnal

A két szomszédnak átköszönt.
S mert szálkásan, kétkedve néztek,
köszönt a sok kerítéslécnek
s az árokpartnak is köszönt.

Lement a kertbe és köszönt
a mélyben szunnyadó csíráknak,
a meggynek és a szilvafáknak…
aztán az egresnek köszönt.

S köszönt a rozzant kútnak is,
a láncnak és kit láncra vertek
a horpadt, rozsdás vasvedernek,
s a gyom-vert kerti útnak is.

A kendermagos tyúknak is.
A gazdag és szürke pornak,
a pára fedte nyírfa-sornak
s a guggos-babnak is köszönt.

Felhők repülnek messze fönt…
intett nekik. – Intett a Napnak…
s bár tudta, Isten messze lakhat,
azért hozzá is felköszönt.

És bíborhátú fényözönt
terített szét az ég a tájra,
s ő állt e fényben egymagába’…
de néki senki nem köszönt.