Czipott György: Requiem

Amyért

a hívószámot
eltáncolják még az ujjak,
de végetlen drótokban
köddé hígult csönd,
porhó lengi gyásszá póznákon
az elkoszlott porceláncsigákat.
néma hívószámot már
csak az önkéntelen ujjak...
csak feslő idegek készületlen…

céluktűnt hívójelek szálulnak,
kitérnek, életköznyire feszülnek,
hogy mindenségtúl kapcsolótáblán
még fölvillanjanak időterhű,
didergő jelzőfények.

    (Álmok mélyére szédül
    meleg bőr érintése
    mind, hiába azértse.
    Elme megérti végül...)

kúlső szérűjén a mennynek,
angyalok szorosabbra zárják
tollhíjas szárnyaikat és zuhanások
meghamisult dalaiból
próbálnak zsoltárt énekelni.

válasz vérben morajlik:
neved surrogja minden dobbanás,
megcsendesül porhó, idő;
egyke távírópóznák göncölig feszülnek
minden holnapbaájult éjfelen,
mikor kicsapva szűkölnek kutyák és
mindentudás farkassá bűvöli őket.
a van hívószámát, semmi jelét,
az ujjak újra meg újra...