Jagos István Róbert: Önfelfogadás

Hogy volna-e kedvem magammal magamról?
Mikor sejthető, hogy az egész egy karambol
lenne, és összetörne minden, mi ragasztott.
Apám meg odafentről motyogná: szakasztott.

Mégis úgy tűnik, magamnak ma csak én vagyok,
ám nem szól ez másról: csak túlélni, s a tanok
itt nem segítenek. Semmi írás, semmi monda.
Magamnak magam lehetek a legnagyobb gondja.

Mint mikor az isten kicsiny gyermeket játszik,
elsöpri mindazt, mit addig épített, s látszik,
boldog, amikor valami újat teremthet.
A tükörbe nem sikerült beleszeretnem.

Mert ahogy a szépség – midőn a káprázat
elillan, és az ember önmaga ellen lázad,
s felfogadja, jobb híján, azt az embert,
akiben élt, álmodott, szeretett nem egyszer,

akiben egy ajtó mögött lüktet a húsa,
bordák között mélyen rozsdáll a kulcsa.
Ő lesz az, vagyis én, kit ellenem kérek.
Ha majd ott lesz az idő. Véremmel vérem.