Jánoska Mátyás: A pap sorsa

középkori szelek fújnak,
vemhes szívek felém nyúlnak
bús világ
ügetni kéne lovamnak
s dobbanni szívem poklának

édes csókra hajtom fejem,
vérbe fagyott, misés kelyhem
oly üres,
mint szerelem kicsontozva
belsőm már kibontakozva

templomom falai hűek,
csodái vannak e kőnek
oly szilárd
megfúrja oldalát a szél,
majd a középkorról mesél

szegődni kéne gyónáshoz,
a paphoz futok: magamhoz
ó, lelkem!
mint lovam, oly tiszta volt ő,
de belé ügetett a Nő

utolszor még megáldozok,
és én mindent feláldozok
szerelem
tűzbe vetem reverendám,
leány, hát vesd magad reám!