Tűz Tamás: Hatvan felé
Most hogy megintcsak arra gondolok,
mennyi bennem a lom, a holt dolog,
hány mondatom és hány merész szavam
foszlik az éjbe füstként, céltalan,
művem, ha van, háború-dúlta dóm,
pókháló reszket tört bordáimon,
köldökzsinórom is a ködbe vész,
amiin csüngtem eddig, a szív, az ész.
Hátranézhetnék, mint az őz, a vad,
kit üldözőbe vesznek, irtanak,
kiáshatnám a bárdot, tőrömet,
hogy mentsem álmaimat, bőrömet.
Várhatnám még a hazaérkező
eltévedt juhokat, a tág mező
küldötteit: rezedát, pipacsot,
a végtelen pástokra kicsapott
csillagokat, Skorpiót, Kost, Bikát,
nézném az űrt, a vad galaktikák
távolodását tőlem és a föld
kazamatáitól, bilincsbe tört
tengereitől. Mondd csak, – érdemes? –
ha pillantásod csak az égre les?
Roncs napjaidból, mondd, nem volna jobb,
ha felhúznád rommá lőtt templomod?