Szentjánosi Csaba: Andinak!
Olyan jó ahogy hazajössz,
és ledobod magadról a buszt,
a 8 órát, a hideget,
meztelen szád és karod összeér rajtam,
hogy csinálod, a szerelem
milyen ereje, ami ledobja rólad
a féltékenység, a bűn támadásait,
olyan jó, ahogy hazajössz
és ledobod hátadról a görbeséget,
arcodba a mosoly labdáit pattogtatod,
ahogy leesnek rólad ruháid:
színes árnyékaid,
olyan jó, ahogy hazajössz
és mindennapi esküvőnkön
hátradobod a nyár virágait,
folyosónk egyirányú utcáját
csak te vagy képes kétforgalmúvá tenni,
nem láttam, de tudtam, hogy jössz haza,
hiszen gondolataid már itt voltak-
velük beszélgettem rólad,
mikor beütötted a kapucsengő kódját,
olyan jó, mikor hazajössz,
és a szennyesruhák zátonyait eltűnteted,
mikor az óramutatók felemás korlátján
te forogsz,
minden valósággá válik,
derekad kosarából kirázom ringásodat,
és te, mint a vágyakozó kisfiúnak
megmutatod melled pecsétjét,
a borosüveg-szervét kezedbe veszed,
hogy a szőlőhegy férfi ereje kiömölhessen belőle,
olyan jó, mikor hazajössz,
és ledobod magadról a kilométereket,
és én betakarhatlak ezzel a verspaplannal téged….