Gősi Vali: *Csak értéktelen, földi ékszerek – versmontázs, *csillagos csendben – *

    Miféle átkozott világ ez,
    ahol a szívünk mindig fázik,
    ahol velünk vacog a bánat,
    s a boldogság búvó oázis?
    Hol van a derengő gyermeki béke,
    a türkiz égbolt angyal-ragyogása
    ébenfekete éjszakák után,
    mikor a hízott hold jeges udvarán
    áttör a félszeg hajnali pír?

    ...A huszonnegyedik órád ketyeg,
az almádba harapsz, megint...
Egy nappal a pokolhoz közelebb.
    Hát induljatok el és kóstoljatok bele a télbe;
    Gyémánt csillám, szép fehér
minden pehely költemény.
    Monoton kong
közelben egy harang.
Suhogó szárnycsapás
hallik távolban,
felborzolják
a menekülő árnyakat,
    a lázat, mely papírra
éget minden arcvonást,
lehűti valami,
ami még nem hó,
de már nem eső.

    Indulnom kell, megfutni a pályát!
    - Óh, miféle égi hang vezet?
    Kellene nekem az a régi,
elveszett, ősi csend,
amelyben a hallgatás lakott.
...Én megáldalak Jóanyám Téged!
Fehér hajadba szalagot kötök.
Elhoznám Neked a Mindenséget!
A legszebb vagy az angyalok között!
    Csak megyek,...céltalan Célom éget.
Fehérfényű máglyatűz a Hold!
Fáklyaként őrt áll, és csillagképek
jelölik ki nekem a "Valahol"-t!
És a csillagok fájdalmaiban
a felhörgő, nagy csillagrendszerek.
megszülik, ami volt, mi lesz, s mi van...
- Csak értéktelen, földi ékszerek,
azok vagyunk mi, mind itt, Emberek!...

    Kelyhe maradok versnek- lábnak,
mint bornak a pohár. Félig üres az átkozott.
Szilánkokra töröm! - éles darabjai eret vágnak.
    Repültem volna de nem tehettem
    fáztam s megszakadt a szívem.
    Az utcára lépve forgatom fejem.
Lehet, hogy épp szembe jön velem.
    Ha becsukom a szemem,
marad a fény,
marad az oltott
virágok illata
    szárnyaszegetten
ott gubbaszt még
halálos ágyán
a didergő remény...

    Amúgy is sötét már az este,
bennem már minden kész a rendre,
    A hó, túl fehéren
sodorja majd el őt a télben!
Egyedül van,
egyedül maradt,
a verset- írás művészetében
    ami kizökkent általam
a mindenségbe visszazökken
csillagos csend dagad fölöttem
    a szalmaláng lobban csak
s utána semmi pernye,
úgy tudj szeretni hogy sose legyen vége.

    Ha fáznál tán és
melegedni jönnél,
már zárva az ajtó,
kérlek ne zörögjél.

    Kellene már a csend, hagyjátok abba!
Szerelmet hoztok az éjjeli tavaszba...
    Nem veszekszik az esőcseppel az ember,
mert nincsen benne semmi félelmetes.
    vibráljanak köröttem színek és zenék
pulzusomban vad lázak verjenek.

    (ha egyszer,
majd visszatértek,
mert vágytok,
ölelő karjaimra,
ott lesz az ölelés, ott....
Szavakkal megfestett,
zenélő rajzaimban)

    Hány nap még a végső ébredés,
ami a káoszból kivezet?
Hány csillag vakító fénye kell,
hogy tisztán lássunk,
ha számtalan gazság festi is
koromsötétre az eget?

    Nincs arca az emléknek, időnek,
alig verdeső szíve már némuló,
e kegyetlenségtől kielégült földi létnek.
Mégis élek...
    Ne nevess, ne szeress, ne ölj meg!
Benned testesült meg az álmom,
a társam, barátom is te légy,
"s akire én örökre vágyom."
    Valami lágy zene is maradt utánad
amit azóta hiába keresek...

    Mihaszna az új kabát is,
ha alatta a szívzörej
azt dübörgi, s még ugrál is
nekem csak a régi kell
    Élni akarok még,
halált messze űzni, tova,
labirintusba bezárni,
onnan ne találjon ki soha.

    Most harcolnék már, hősként a máért,
mit múltamban százszor porba dobtam.
    Ne higgy hát azoknak, kik a múltba húznak,
Ragadd meg most a mát, és ültesd el a magot,
Mely édes percekbe tölti majd a holnapot.

    ...keresztbe feszült a sok sopánkodó
s a teher alatt lebegő csend
egyszer csak, harangozni kezd.
    Könnyedén áradnak a a szavak,
mint szívünkről lehulló, száraz rózsaszirmok
    emberek halnak én itt vagyok még
az idő kristályában sugárzó magányban
    mint a reménytelen szerelem hiába-heve
(ha itt lennél senki más nem kellene)

...szállni, lebegni a kék ég alatt,
súlytalan, lágy, lassú szárnyalással,
ölre kapni a Holdat és Napot,
sok milliárd - karát ragyogásban
égni el
... íme: ez vagyok!
- versek, mondatok
vesztegzárai mögé ütve,
szememben e tágult világ ezer tébolyával,
a legvadabb disszonanciák
őrült - lila dalaival fülemben,
…ordítanod kell
- hogy meghallják szavad!
égned fáklyaként
- hogy végre lássanak!

    felém fordulnak az emberarcú fák
rám várnak a félig megírt versek

    Tüzet hoztam jeget viszek
fagyosak a leheletek.
    Végül győztem! Ölre mentem
minden rémalakkal,
s megvártam, amíg a testem
bennem hisz... marasztal.

    Tüzet hoztam jeget viszek
fagyosak a leheletek...
    Sebet tépnek borzalmas
hangok, újra feltörök…
miérteket sikoltanak,
fázóak,és reszketők.

    Hány nap még a végső ébredés,
    ami a káoszból kivezet?
    Hány csillag vakító fénye kell,
    hogy tisztán lássunk,
    ha számtalan gazság festi  is
    koromsötétre az eget?

    Miféle tudomány
    és rend vezet ki a zűrzavarból?
    Már veszni érzem hitemet,
    hogy meglátom majd újra felderülni
    a felhők mögül kék eget.
    És hová lehet fellebbezni
    veszett remények miatt,
    ha áltudománnyá lesz a szeretet,
    és már csak bűn és pusztulás fenyeget?

- Csak értéktelen, földi ékszerek,
azok vagyunk mi, mind itt, Emberek!...

    Most tűnik a fényben  a rettenet
    pirkad a reggeli ábránd
    felhőkhöz bújik a foszló tündéri vágy
    és vijjogva szálló madárraj húzza tovább
    a tűnő ezüstös álmot...
    Félek…Mit hoz az éj még,
    ha haragra lobban az isteni láng
    és elborítja a világot?

    ...Menetelésük
vezényszavára
meghalni vágytak
a születő sorok!
...De végül megszülettek!
És ma kiabálnak!
Az Isten nem lehet süket!
Imádkoztam tegnap éjjel!
Felemeltem a lelküket!
***

Montázs – „csillagos csendben”: Judit Bachorné Lukács, Barna Júlia, Béla Putnoki, Judit Béres, Mezei István, Tibor Rigó, Ernst Ferenc, Zsolt Barna, László Vernyik, Mária Klementné Burza, Olga Földes, Balázs Kálóczi, Ötvösné Németh Edit, Rita Rajki, Tóth Enikő, Lukács Judit, Rita Kiss-Teleki, Sándor Gyula, Gősi Vali verseiből.

*A címadó sor Vernyik László verssora.

szozattv


szozat a tiszta hang 01 meghivo karpatia Email Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf