Ásgúthy Erzsébet: Tűzkő*
Az aszfalton két ócska talp ványadtan csosszan.
Fáradt redői közt tolakodó
pocsolyák vize loccsan:
– Tűzkő… tűzkő… tűzkő…
Küzkö… közkö… közkö-
dünk… küzködünk… De
valahol
fényárban úsznak a termek, és
suhognak, susognak, suttognak a selymek.
Dohos szagú, penészes pincevermek
kivert lakója elszántan, sziszegve,
sietve súgja:
– Tűzkő… tűzkő… tűzkő…
Küzkö… közkö… közkö-
dünk… küzködünk… De
valahol
tavasz van már most, lankad a tél, és
langyos lankákat lágyan borzol a szél.
Két szederjes ajk hadarva tovább beszél:
– Tűzkő… tűzkő… tűzkő…
Küzkö… közkö… közkö-
dünk és küzködünk és
valahol
ezüstkupákkal a mámort mérik, és
valahol
szűzlányok szemérmes, szeszélyes szerelme érik,
valahol
szirom szakad, és csíra fakad, és zendül az ének,
valahol
ölelő ölekbe ömlik az élet,
valahol
csókolt vált Élet és Halál,
valahol
az Éhség így kiabál:
Tűzkő! Tűzkő! Tűzkő!
* A pesti tiltott utcai zugárusok közismert kínálkozása