Simon Menyhért: Lássatok engem!
Mert tett a szó is, tán inkább, mint bármi,
Én mint költő őrzöm, tisztítom magam.
Félrevonulva minden törtetéstől,
Parancsnak véve, mit a lényem diktál,
– A lényem az – egyszerű, puritán! –
Napi robotom el-kivégeztével
Feleségemé s magamé vagyok!
Feleségemé: szelíd, nyájas szókkal,
Halk mosolyogva kedveskedek néki.
Ki a Léttől s tőlem csak jót érdemel!
Önönmagamé: lehajtom a fejem
Írva, tanulva némán, hangtalan:
Az emberiség szenvedése előtt
Raszkolnyikovként százszor leborulok,
Korunk harcait, a szörnyű vajúdást
Szükségszerűnek – mert megtörténtnek –
Tartva, igyekszem azt a jövőt látni,
Melyet a Tudás, Munka, Szeretet
Hármas pillére tart szikla-szilárdan.
Töprengek: lesz-e még újabb vérontás
Vagy a fejlődés utat-tört folyama
Mossa alá majd a káosz uralmát
Vagy a technika, mely lehetetlenné
Tett már ma is szinte minden nagy háborút,
Alakítja át gyökeresen lényünk
És alkotja meg szervezett Rendünket?
Énnekem szabad imígy töprengenem –
Népet és osztályt én már túlszárnyaltam. –
Én vagyok, leszek élő lelkiismeret,
Kinek minden fáj, ami rossz, gonosz,
Kinek a lénye Jóért, Igazért esd!