Albert Zsolt: OLAJ A FÉNY

Megint elkerültelek.
Az asztalon könyv s benne levél,
pedig egy úton járunk, mégis alig látlak.
A szék hűvös, mozdulatlan.
A vasalt terítőn virágok egy dimenzióban,
ingem rám tapad, izzadok reszketek,
láz gyötör s hiányod.
A házban este lesz, becsukom a szemem,
alápréselem emléked és hangod keresem.
Csend bárddal hasít a zajba,
mint amikor az ajtót becsapom
és a világ kint reked.
Forró láthatatlanban lépkedek,
azokon a helyeken ahol elvesztem
és te mindig megtaláltál.
Mikor olaj lett a fény, kenet a nap,
amerre mentél rózsát szült a sivatag.
De most csak szobám van
és asztalon hagyott szavak.
Hatvanhat lépés egy pillanat alatt,
míg a betűk felizzanak,
mintha itt lennél, kinyílsz, hogy olvassalak.