Arany-Tóth Katalin: TÁVOLRÓL

Mióta elválasztottak
minket a megüresedett évek,
én már csak távolról szemléllek.

Sokáig úgy kerestelek,
mint elhintett magvakat a varjak,
s hogy nélküled éhen ne haljak,

maradtam fekete árnyad:
magadhoz fogható büszke semmi,
s te megtanítottál temetni.

Fázó harmatcseppek alatt
sáros üreget ástak az éjek.
Mélyre száműzött szenvedélyek

sikoltották a világnak
ezerszer is elsuttogott neved.
Nevetésem utánad ered

és átölel észrevétlen.
Csak a lámpafény zavarja szemem.
Nem akarom, hogy lásd: könnyezem.