Jónás Tamás: DIKTÁTUM

A jég, a magány ellenére ez a nyár.
A hajnalokban társas farkas kiabál.
Az éjszakákon nincsen ruha, takaró.
Talp alattnyi szívben papír a rugó.

 A túlzott fények ellenére ez a múlt.
A gondolat a szélvész-várba katapult.
Míg szkafanderben virágok vacognak, áll
a csillagkihunyást ünneplő karnevál.

 Örömdal, csengő, gyertyafény. Az ég fagyott.
Mint halott halak szemei, a csillagok.
A tűztáncba feledkezett vad emberek
a befüstölt Föld légterében vízjelek.

 Két, szégyenében földre hasalt nagy folyó
egymáson átszalad, közben zuhog a hó.
A Naphoz imádkoznak nők és férfiak
a zománcait potyogtató Hold alatt.

Komor a csend. Az űr fehér. Fát csór a tél.
Egy hajléktalan város forralt bort remél.
Kifekszik hegyvidékre, tengerpartra ül.
Minden megvan, s féláron semmibe kerül.
De palotává ezüstödik a világ.
A szorgalmas végzet könnyű mesékbe vág.
És pizsamában ül fel, ágyban Afrika.
Sóhajt. Beteg. Már senki ne térjen haza.