Jóna Dávid: koldus az éjben

az álmom néha magához kéret,
a száműzött remény érvei jók,
az ösztönöknek szép elégtétel,
a kikötőt felejtő búvárhajók

mázsás hitének dől be a rítus,
levét ereszti, ha szorít a prés,
ujjbegy ha néha porba is rajzol,
átmenet lesz, nem megérkezés

koldus zsebében ott lesz a holnap,
miközben gyötri a penészes múlt,
virrasztott szemnek hideg a reggel,
árnyékot látott, hát utánanyúlt

megszokást féltő voltaképp ember
törékenységét védi a csend,
homokba ásott fejjel nem hallja
a vétkező múltat mi jelent teremt

kőpadlón koccan az üres pohár,
tompa magány, ha alámerül,
itt hagyott mondat ránt le a mélybe,
s a kobalt-kék éjben ellenszegül

a nyugalom csikkjét tapossa más is,
parazsát veszti az élet megint,
fekszik a földön a kidobott lélek,
káromkodik egyet, s megint beint

kidobott paplan, zacskó a zoknin,
kartonra feküdt újra az est,
rongyos felhők alatt a város,
koldus a lélek, koldus a test