Csata Ernő: Gábor Áron

          ...sorsidéző

 Szonettkoszorú     

1. Fenyők sorsa
 
Meghajolni soha, drága jó urak,
csak gyenge fű hajlong lenge szél előtt,
kaszák kegyéből, ha réteket benőtt,
s nem legelték le még a barom szájak.

Állunk viharvert, sudár fenyőkként
a szélben és áldozat, ha kell a vad
erőnek, jöjjön mitől fánk kiszárad,
sújtson ránk ég villáma, büntetésként.

A gyáva önfeladás ne susogjon,
e földbe száz gyökérrel beletúrtunk,
hogy fánk a korhadástól ne pusztuljon.

Ágainkkal az égi fénybe nyúlunk,
hogy sorsunk nehogy tarvágássá váljon
a szülőföldön, melyen elmúlunk.

2. Lesz ágyú

A szülőföldön, melyen elmúlunk,
néha felriad álmából a lelkünk,
ha rablánca csörög, és felkelünk
a zsarnok ellen, harcba vonulunk.

A vad kihívásra, Szentgyörgy főterén,
hat ágyút a lövésre felállítok
és elsőre, ha célba nem találok,
tíz lépésről vélük lőjenek belém.

Sorsunk nem a gyáva önfeladás,
jöjjön siker vagy keserű gyászunk,
megedzi erőnket az égi csapás.

Eltipróinknak mi visszavágunk
életünkért, amely egy szusszanás,
zsarnokoknak rabjaivá nem válunk.

3. Rontó politikum

Zsarnokoknak rabjaivá nem válunk:
életünkben a rontó politikum,
s szívünkben a gyász: Siculicidium.
Uraim, mi soha meg nem hajlunk!

A sorskerék, mi velünk körbejárva
az űrt, átlendülhetne egyszer tova,
és nem Csiglemezőn hagyna, hova
gyűrötten kidob, hirtelen megállva.

Jaj nekünk, ha azt hisszük, a jövőben
csak úgy élhetünk, mint népek koldusa,
és sorsunkon egy átok ül merőben,

mint riadtságunk sötét patrónusa.
Hinnünk kell, hogy együtt a kék mezőben
Nap és Hold zászlónkon nem díszfigura.
 
4. Remény

Nap és Hold zászlónkon nem díszfigura,
szívünkben a szabadság vágya forr,
lecsapni készül a kétfejű sasorr,
csak Bem apóval győzhetjük le urak.

Egy konok lélek a sötét éjben,
fénnyel erősít ingatag szíveken,
mint üstökös, augusztusi esten,
hasítja tüzes pályáját az égen.

Ki lángra gyújtja szívünkben a vágyat,
mi nem csitulhat sasok hallatán,
s ha ránk uszítják a cári becsvágyat.

Tóth századosék Brassó fellegvárán
jól lakatják majd a muszka étvágyat,
nem törhet ránk senki, mint sarlatán.

 5. Kígyótánc

Nem törhet ránk senki, mint sarlatán,
hogy csörgessen fülünkbe rabláncot,
tanítva besúgóknak kígyótáncot,
múltat mérgezve Turán utálatán,

s terjessze: a magyarnak nyelve sincs,
nem is volt soha előtte a múltban,
ha volt is, az idegen, túlsúlyban,
gesztáink pedig azt mondják: ősi kincs.

Tőlük hazugságra számíthatunk,
bár, rovásunk ősi a cserepeken,
s Tatárlaka hétezer éves tanunk,
 
a Tarih-i Üngürüsz történetben
életünk és Csodaszarvas múltunk.
Ágyúimból nem téveszt célt egy sem.

6.  Erős akarat

Ágyúimból nem téveszt célt egy sem,
belém lőjenek, én eléjük állok,
ha felsülnek, büszkén mennybe szállok,
a második golyó nyeljen el engem.

Mindenik kiállta büszkén a próbát
és Hídvégnél mind kivágták a rezet,
győzve az ámult, császári sereget,
fülükbe zúgva a székelyek vágyát.
Feldúlta a sátán Bodvaj hámorát,
de Kézdin még dolgoztak feszesen,
az erős akarat nem hagyta magát.

Nem múlott semmi Turóczy Mózesen,
az öntés, mire rászánta a munkát,
a harctereken mind igazol engem.

7.  Góbé virtus

A harctereken mind igazol engem,
ha az első lövés nem találna célt,
búgó harangszó, mi szívünkben élt,
fájó kiáltása hívó szó legyen.

Dübörgő ágyúk, Bodvaj ékszerei,
Hídvégen szóljatok Puchner hadának:
Jancsi tüzet köpött a halálnak
s itt jártak Hadak útja hírnökei.  

Székely pattantyús, nem francia üzen,
zsarnokok érezzétek ágyúk zaján,
a góbé virtus Háromszéken milyen.  

Muszáj ma győzni a hídvégi csatán!
Golyók süvítsenek holnap szüntelen!
Hadrendben rézágyúink Kökös sarán.

8. Kökös sarán

Hadrendben rézágyúink Kökös sarán,
a búgó harangok végsőt kondultak
s áldozatukkal segítségre hívtak:
vitéz kálvárián, vízparti drámán.

Egy folyó vize fodrozta habján,
harangok, katonák fájó gyászát,
ágyúöntő Áronnak régi vágyát,
Bem apóval győzni lehetne, talán.

Feketeügy partján Áron halott.
Magyarok asszonya, édes Szűzanya!
Hiába vitézség, elveszünk amott.

Nyomul a muszka, labanc jön garmada,
sok székely elesett, a szikla porlott,
ölelő földünk könnyei hullanak.

9. Gyászos csendben

Ölelő földünk könnyei hullanak,
siratja hőseit a gyászos csendben,
csupán a vérszomj üvölt az éjben,
hősök emlékei sírba szállnak.

Míg a bresciai hiéna kurrog,
a lét ordít, sikolya lassan eláll,
gyertya lobban, fohásza égbe száll,
bátrak ajtaján a bosszú kopog.

A székely szabadság tüzes vágyait,
örökös hitét az égi fényben
tiporták földre a sátán karjai,

világ hatalmasai a bűnben,
gőggel mernek világba ordítani
mártírokért, kiket utálnak Bécsben.

10. Kéjes bosszú

Mártírokért, kiket utálnak Bécsben,
dühöng Haynau kéjes bosszúja,
az észérveknek elveszett a súlya,
s habzik szája áldozati vérben

az undok bresciai hiénának.
Körülötte vad röhej s dögbűz terjeng,
szőrzetéhez vér tapad, amin átleng
s a primitív ölés ösztöne szárad.

Kézdiszék Pap Mihály őrnaggyal indult,
lármafát állítva a nagyvilágnak,
a szabadság lángjának, ami kigyúlt.

Megbolydult elmék áldomásának
nyomán, bátor férfiak léte kimúlt,
értük Eresztevényben fejfák állnak.

11.  Székely keresztút

Értük Eresztevényben fejfák állnak
emlékezések örök sűrűjében,
sír körüli kopjafarengetegben
az utódok imái égbe szállnak.

Ágyúöntő Gábor Áron sírja,
hol kegyeletét lerója a nemzet,
legyen örökre fájó emlékezet,
a székely Golgota egy stációja.

Ott a teremtő másként határozta,
hősének lelkét felvitte a mennybe,
mikor egy ágyúgolyó mellbe vágta.  

E hírre a tüzérség megdermedten,
- a Tatrangi birtokra vitte holtan -,
siratja hőseit a fájó csendben.

12. Álom a hazáról

Siratja hőseit a fájó csendben
a nemzet és mormolja gyászimáit,
megutálva a halál angyalait,
ebben az ördögtől való rendben.  

Gál Sándor ezredesre emlékeznek,
csatározások dübörgő partjain,
hörgő fájdalmunk sujtásos útjain,
ahol imára büszkén gyülekeznek.

Hol történelmet ír a szabadságról
göröngyökbe beleszáradt vérünk,
a békés kornak egy hősi világról.

Egy világról, ahol néha kértünk,
örök álmodóknak a hazáról.
Múltunknak adózik büszkeségünk.

13. Múló emlékek

Múltunknak adózik büszkeségünk,
hőseinek dicső emlékét áldva,
és tetteikből okulva a mába,
lassan ellágyul a gyűlöletünk.

Gábriányi patikus árnya lebben,
ahogy kutat fürkészőn a gyutacsba,
és ,,gyúport" rakat a ,,lőkupakba",
majd csalódottan eltűnik csendben.

Múló emlékekből, hömpölygő folyam
kavarog mélyen az élők lelkében,
mint örvénylő víz, amelyik elrohan,

s a múltunk hősies képe fellebben,
ahol a felek ágyúk nyelvén szóltak,
elődök emlékének erdejében.

14. Emlékek erdejében

Elődök emlékének erdejében,
fényükhöz méltó kopjafái állnak,
elvetélt álmaik valóra vállnak
az égig érő, ős fa tetejében.

Álmok, melyek a túlvilági fényből
lelkünkhöz ezer szállal kötődnek,
és a jövő hálói szövődnek,
ránk borulva űri mélységükből.

Újra zendülő tavaszok jöjjenek,
hol átszűrődik az égi ámulat,
melyből nemesebbé válnak a lelkek.

Keskeny ösvényeink leljenek utat,
honnan új távlatok nyílnak s nem kell
meghajolni soha, drága jó urak.

15. Mesterszonett
 
Meghajolni soha, drága jó urak.
A szülőföldön, melyen elmúlunk,
Zsarnokoknak rabjaivá nem válunk.
Nap és Hold zászlónkon nem díszfigura.

Nem törhet ránk senki, mint sarlatán.
Ágyúimból nem téveszt célt egy sem,
A harctereken mind igazol engem.
Hadrendben rézágyúink Kökös sarán.

Ölelő földünk könnyei hullanak,
Mártírokért, kiket utálnak Bécsben,
Értük Eresztevényben fejfák állnak,

Siratja hőseit a fájó csendben.
Múltunknak adózik büszkeségünk,
Elődök emlékének erdejében.

                                          2014