Fáy Ferenc: Zsoltár szürkületben

Kiejtelek, s a porban összetörsz.
Kimondalak és elgurulsz a fűben.
Vad fák takarnak, álmos tengerek
e fegyverek közt baktató időben.

Nem írtam rólad verset. Csak veled,
csupán veled dadogtam el, hogy élek!
Most állok bambán, mint a kisgyerek
s nézem hullámzó, érett szenvedésed.

Azért születtem, hogy tízmillió
szegény helyett, nyelvem földjébe vetve,
kaszáik alá sárguljon erőd
és így lehess a dolgaik követje:

a láncrafűzött csend, a nádasok,
tatár égette kazlak hírvivője,
ki bújik hogy ha kell, de átvezet
– a láp között – a megtartó időbe.

Az ordas fák csúcsán dülöng a szél,
és dől a nád és zizzen sárga sodra,
kastély lapul, s csupán a mély morog
a császár küldte német zsoldosokra.

A kunyhó mélye, zsellérek hite,
szegények álma, börtönrácsok éjje,
csak Aulich szól, csak Damjanich sikolt,
és Dembinsky, hogy mindezt elbeszélje.

Csak Petrovics szól, Steingassner üzen,
s kis kun anyjával félve, egymagába,
kin átzúgott a szárnyas őrület
csontot repesztő szkizofréniája.

Vadkörték-nyelve, út szélére tett
mindenki-kincse, mely alá lerogyhat
a hét-határból tántorgó világ,
te védő árnya minden elhagyottnak.

Október-nyelve, mennyi szenvedés
és mennyi ábránd elfutó reménye!
S veled ülünk ki most is még az ég
s a sajgó Isten üszkös sebhelyére.

Kimondalak s lábamnál összetörsz.
Kiejtelek és a szétgurulsz a fű közt.
Szoktatgatom magányos napjaim
ez ellenünkre burjánzó időkhöz.

S oktatgatom az együgyű halált,
tanítom rád e végső szürkületben,
vadkörték-nyelve, őszi-siratás,
te társtalan, te elfeledhetetlen.

                            1977

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf