Jóna Dávid: hajótörés

a partot feledve, részeg a bárka,
mámorát élvezve suhan,
az ég alja már nikotinsárga,
készülődik az égi zuhany

cuppog a teknő, vadul a csorda,
tarajos csóktól habos a száj,
imbolyog minden, recseg a borda,
a valóság itt van, már térdig áll

máris szól a szitok, hozzá az átok,
ahogy ázik benne a felismerés,
fohásszá halkul, pereg az ima,
lehet, hogy itt most ez is kevés

kereszt a nyakban, dicső szavakban
fürdik a kézben a rózsafüzér,
üdvözlégy zsongás ezer alakban,
tajték a válasz, mi ólomfehér

csapkod az árboc, őrjöng a tenger,
korlátot fog az orkánkabát,
félelmében  - ilyen az ember -,
könyörgi bűnei bocsánatát…

így van ez mindig, nyomorult fajta,
könnyen felejti ígéretét,
másnap talán már röhög is rajta,
ha a tengere újra világoskék

csendes a másnap, sehol egy bárka,
de a történet vége valami más,
úgy tűnik innen, hogy bűneikben,
ezúttal nem lett feloldozás

hazugság foltja a hófehér ingen,
a méltóság nélkül mit ér a hit?
hízelgéssel kijátszott Isten,
keressük bőszen a lábnyomait

a lényeg itt már, nem is a bárka,
az ember, a jellem mely mindig adott,
álságos és hamis az álca,
és képmutatással átitatott

kétezer év keresztény álma
marad csupán az ábrándozás,
sivatagban egy datolyapálma,
kétezer év és nincs változás