Karkó Ádám: Megyéken túl
Az éjszakai járaton ültem,
Kőbánya és Újpest között,
a nap felkelőben s megőszülten
a horizonton ünnepi díszbe öltözött.
Míg utaztam haza, elgondolkodtam,
miért köt engem ide e tájék?
S így írtam ezt a verset, zaklatottan,
szavakba látott magányként.
Szülőotthonom Esztergom,
mellette laktam én, egy táti házban –
mint a mesékben, ilyen is egyszer volt,
s aztán hol nem, majd rá is fáztam.
Anyámmal megismertük az irázi
szagokat, majd Tátra dobott újból
a sors, aztán Tokodra, s mi nem hiányzik,
az úgyis életed része lesz, Isten is szurkol –
így kötöttem ki Gyula városában
(mármint nem Gyuláé, Gyula a neve)
s pozitívan konstatáltam,
kellemesebb Békés megye szelleme.
Majd megjártam a sárkányt látott
Eleket is, szedtem bodzát, abból éltünk –
hurcoltuk ezt a kiszabott átkot,
s ki írásból élt, azt elítéltük.
S Csabára vitt Odüsszeusz hajója,
kikötöttem ott a családdal három esztendőre,
füzeteket meg betűket húztam ott karóba,
meg lányokat is (a hajukat) kergetőzve.
* * *
Most pedig a városok közti létben –
Tatabánya és Budapest között a vonaton –
vagy Pest és Buda közt a villamoson, ébren-
s alva keresem az otthonom.