Kőhalmi Ildikó: Menhir

elhagyott elvesztett odadobottak köröznek mint az őrült
ahogy eggyé esnek mind maga figyeli a szemét vizslatja
torkát miközben épp a hátát tetoválják a láz kiüti kezéből
a tükröt forog nem tudhatja mit fog viselni milyen ábrát
befelé néz a bőre alá mennyi kíváncsiság vész oda máris
madárvergődés tömbhalál a szellem védőpajzsa elreped
mennyi transzparens identitás ostobaság kishitűség és
félelem mindig a félelem ezredszer is a félelem múlhat
bármennyi idő kőrengetegből a vaskorba évszázadokkal
később még mindig olvasatlan szöveg idegen írásjelek
rosette-i kövek meteorraja az űrből elégnek mielőtt bárki
megfejthetné a távoli jövő üzeneteit nem leszünk itt mire
szükség lehetne írástudókra vagy akár csak egy érzést
felidéző drótok nélküli lényre egy szóra egy madárra egy
fára az istenek belehalnak a hitetlenségbe álságos üres
szertartásainkba a felsőbbrendűség sugárzása hirosimává
égeti a tengert naprendszer harmadik bolygó ground zero