Sipos Domokos: Ácsolj keresztet
Most elment valaki az ablak előtt,
Arcán vitte orrát, száját és szemeit.
Ránéztem és nem láttam egyebet rajta,
Pedig szerettem volna tudni,
Mit jelent a mély ránc homlokán?
Az élet bús gondja vájta ki
Szörnyű ásójával vagy csak az évek?
Kérlelhetetlen sors árkolta lassan,
Mint fában az évgyűrűk barna karikáját?
Éjsötét bánat, pokoli kín marta
Tüzes savával fakóra szeme szelíd szikráját,
Vagy csak a rongyos napok lengő szemetje
Terítette rá lassan-lassan a szürke sivatag
Mindent borító, siváran sötét sívó homokját?
Már elment, csak háta imbolygó foltját látom.
Utána kéne kiáltani: Megállj, barátom!
De itt van az ablak, e rémes üveglap
S hozzá ér forró homlokom.
Lesiklik rajta, mint villám a jéghegy oldalán
S agyam sötéten kavargó felhői között
Dörgése reszket, morajlik sokáig tompán.
Be kéne vágni e rongy üveget!
Törjön dirib-darabbá s legyen megutált szemét!
Mit áll utamba, mikor karom lendülni akar,
Hogy megfogja puhán egy bánatvert ember kezét.
De jaj! hisz szemben velem egy egész utcasor,
Házak, házak és ablakok, ablakok.
S ha kimutatok a vad mezőkre és kiáltok:
Jertek! Jertek! most elmondom a nagy titkot!
Jertek! Most megtudjátok, hogyan legyetek boldogok!
Akkor sem jut hozzám senki sem el.
Mert fák állnak útban és sodróvizű patakok,
Idegen vetések, országutak, tilalmas kertek
És sok-sok ember, ellenségek és rokonok.
És útban áll a rettenetes várfal,
Melyen áttörni nincs erőm, mely megmozdul
Mint teremtéskor a hegyek, összecsap
És ítéletnapi viadalban omlik a másikra
És eltemet mindent: A szó, a szó!
Esküszöm, nem lehet tenni mást,
Csak nézni, nézni tágranyitott szemmel,
Míg két szívből egyszerre pattan ki szikra.
Csak nézni némán, sokáig – sokáig egymást.
Csak egy van még! Ha lelked tiszta,
Ácsolj keresztet s vedd vállaidra!
Vidd fel a hegyre, állítsd az égnek, egyedül
S míg kigyűlnek a népek a nagy csudára,
Szegezd rá magad szíveden keresztül!