Jóna Dávid- Szentjánosi Csaba: Gazduram-2017. július

Nyár, Fragonard hintája,Múzsák, közben a verssorok örök lengése, ahogy löki őket az ég és a föld,betűk-láncába kapaszkodik a gondolat, nehogy kiessen...

Gazduram
 
Lassan nyúlik a nyár,
mint a rágógumi,
a hónapok - kövein lépkedünk
az idő tavában…
a világ, mint megzabolázatlan ló,
száguld embereken keresztül,
de kinéz kezem – ablakára,
hogy lássa mozdulatait?
De ki olvassa verseinket,
míg betűk – fáit ültetjük el,
a mi Tagore – lapsétányunkon…
 
Isten megfogja bűvös kocka fejemet
és kirakja színeimet,
de én csak a forgásra emlékszem,
ahogy lököm Fragonard hintáját:
a verssorokat,
míg Múzsám lába
a Holdtól – a Napig ér.

Szentjánosi Csaba
2017. június 7.
 

Gazduram

a rokokó festményed
elém villant,
a hintázó hölgy
szoknyája alá pillant

a férfi: vihar készül,
dús fák öblében a világ szépül…

csak a forgásra emlékszel – írod,
Fodor Ákos a lebbenésre,
a húzott vonalat meghosszabbítod,
jusson csak fel, fel az égre…

követed az ösztön kódolt mintáját,
ezzel tartsz életben minket,
Te lököd Fragonard párnás hintáját,
hogy szoknya alá jusson néha a férfi tekintet

Mars és Venus gyermekeke, Ámor,
halandó lányba szeretett,
s a Psziché okozta mámor,
nagy erő lehetett,

annyira, hogy Jupiter a nőt Istenné tette,
s ami fontosabb, a férfi
egy életen át szerethette.

ez nem mitológia, ez a lényeg,
beint a képzelt tökéletességnek,
és önmagát emeli fel,
eggyé válik az álombélivel…

Ámor jelképként áll ma,
homokkő szobor,
a mindenféle nyomorúság vázájában
örökké élő virágcsokor,

őrzi a nőt, a férfit, a hintát,
a lebbenést, a forgást,
a világűr csendjében az egyetlen mozgást,
mely életet teremt,
homok és kő között ez lesz a cement.

Jóna Dávid
2017. 06. 08

Gazduram
 
„homok és kő között ez lesz a cement”
 
A versszakok: is hinták,
meglökik, megállítják a rímek,
a nők, a lányok a szállóigékbe
belevisznek minket,
 
Ámor voltam egyszer, egy farsangbálon
 
Negédes? Nem! Rokokó? Igen!
Őrült dísz, őrült szerelem,
egy csókért képes lennék
én is átlovagolni a hegyeken.
 
A hinta száll, a nő lába: olló,
a repülés kivágja messzire,
a fa stoppol az ősznek,
ami leveleit elvitte.
 
De a hinta most üres,
a festményen is áll a mozdulat,
ha a nő magából semmit…
ezzel belőlünk
akkor is mindent megmutat.

Szentjánosi Csaba
2017. 06. 11.

 
esős este -
bádog az aszfalt, nyálas a járda,
fürkészett arcon a felismerés,
fűtőtestre felrakott lábbal,
sorsát látja az emlékezés

ablakon cseppek, abban a látvány,
vízezüst csendben barna az arc,
tepsiben talált tisztító tűzben,
almával töltött rétes-álarc

ecetfa ázik, vizes a lombja,
lámpafénynél csillog az ág,
egy tócsában látlak, mintha csak hívnál,
párkányon őrzött féligazság

süpped a jelen, izzik az azbeszt,
a hétköznapokra a legjobb radír,
combhajlatodra csókom, ha illeszt,
sóhajod rezgő selyempapír

képzelet csőre, hirtelen enged,
marad az eső, s a hűvös magány,
egyedüllétben gitárt, ha penget,
vigaszt találó rabszolgalány

üres a park már, de mozog a hinta,
semmire rajzolt kopottas vágy,
merített papíron mélyvörös tinta,
hunyorgott jelen és vetetlen ágy

Jóna Dávid
2017. 06. 12.