Gál László: Kilencszázhétbül ének

Még zúgott, még zengett a halotti ének,
még ülték a bús tort,
véres könyűt ejtvén…
Még tán el se hitték, még tán visszavárták,
vének és legyének, árva alvezérek:
Árpád…

Írtak is akkoron kilencszáz heteket,
s aki trónra került, kicsiny Zsolt, kisgyerek.
Ens vidéken máris
állt zajos majális…
Zavarosra híjtak páncélos sereget,
Luitpold bajor úr hítta a híveket
s Ditmár úr.

Három szörnyű haddal mentek az Dunára,
abbul is Ditmár úr az víz jobb partjára.
Balrul Lipót maradt,
közbül vízi-hadak.
Sáska módra gyüttek, farkas-akarattal:
majd, hogy elbánnak a vezér nélkül maradt
szegény magyarokkal.

Fényes bárók, grófok, hercegek, püspökök,
izzadtak a sörtül magzódott üstökök.
Az gyászos országra, halat rabló sirály,
úgy csapott nagy garral Lajos bajor király.
S Sieghard herceg úrral, vagy ötezer harcos
Bajor sörre inni gyüttek magyar karcost.
Kaptak ám…

Hamar harcra fútták a gyászoló kürtöt,
összetestvérültek, mint tőkén az fürtök,
s úgy kaptak az lóra vének és legények.
S kit elejtett Árpád,
az vezéri pálcát
csakhamar fölkapták három alvezérek:
Lél úr, Bulcs úr s Botond
– Hun az a’ kiváló, halottrabló bolond?!

Az Ditmár elesett, s Luitpold elesett,
Lajos bajor király keveset keresett.
Nemsokára, otthon,
Szászország, Türönghon
s Bréma városa is rágyütt az bölcs szóra:
aki sörre szokott, ne vágyjék az borra,
s akit meg nem híjtak, ne gyüjjön az torra!