Pap József: Versvázlat

        Vörösmarty születésének 200. évfordulójára

A magyar költő ma, kettőezerben,
ó jaj, igen-igen maga alatt van.
Zengne dalt a nagy ős tiszteletére,
de amit ír, csak töredék, csak vázlat.
Dadogva szól a mai magyar költő,
motyog magában rettegve, hogy hamis
szavakkal közelít kortársaihoz.
A magyar költő ma, kettőezerben,
tudva tudja, hogy nem olvassa senki.
A nemzet, a nép, az „istenadta”
s a haza – a hon! – a magasztos,
nem figyel rá – más gondjai vannak:
sérelmek száza gyötri s főképpen az,
hogy szüntelenül korog a gyomra.
Azt hallja naphosszat, nem a költő szavát.
S ha hallaná is, ugyan mit hallana?
A magyar költő ma keserű, bomlott
és csúfondáros verseket irkál,
magában vájkál vagy elrugaszkodik
elérhetetlen csillagképek iránt,
hogy tisztába tegye gondolatai,
s a hona hagyja – s talán készteti is –
messzi távolokba elbolyongani.
Mákony vonzza a mai magyar költőt,
nem a fölszálló gyöngy gyönyörűsége.
A bunyózást élvezi (nézőként persze),
a hajnalba nyúló szexpartikat, mégha
utálkozva is. Gombnyomással kapcsolja
Vegast, Vukovárt… pompa, vigasság, vér,
Rombolás – bejön neki bármi vízió:
adagolja bőven a televízió.
Így dobódik föl a „sárkányfogvetemény”,
s marad maga alatt a költő s költemény.

Híd, 2000. december