Győry Dezső: Emberi hang*

I

Mikor emberbej gyűlölködni
s bosszulni sorsul adatott,
én ott voltam, a harag ölyve
bennem nagy fészket rakhatott,
uralkodhatott s hízhatott ott,
növelvén süvöltvényeit,
éhen ne vesszen annyi sátán:
egy sorscsapás a másik házán
véres májat hordott nekik.

Iskolakönyvem megtapodta
az apokalipszis lova,
velünk nőtt a szenny és belátás,
hogy minden érték tétova.
Képzett a sorban álldogálás,
s kaptunk ocsút, szitkot, rühöt,
s mert a has nem bírt éhre szokni,
saját földünkre jártunk lopni
sötét éjt, élelmet s dühöt.

S tűzre árvíz. Kitört a béke,
elmosta, mit az meghagyott;
kamasz-szemünk sok jegyzőgyilkost
ámult és bujdosó papot.
Aztán gyúlt otthonok tövéből
magunk is az erdőbe ki,
apám börtönben, anyám ágyban,
magam vészbírák árnyékában,
s töltvék az őrök csövei.

II

A fegyvertorkok berekedte
sem hozott ránk enyhületet,
árvák lettünk, mint néma gyermek,
s az új világ, ha szót vetett,
adót vetett. S pár véres szájú
úgy köszörült szavának élt,
hogy keveselvén szitkok árját
hozzá tette, kimossa száját,
mert árva nyelvemen beszélt.

Aztán ukáz jött: mars vagonba,
préda a kert, a sír, a ház;
egy szót sem értettünk belőle,
csak azt, hogy Isten tétováz,
csak hogy vak bosszú lehe csap meg,
s bennünk hét seb fájdalma fáj,
csak hogy míg jogosb az erősebb,
egyetlen vérző, ütköző seb
hazám, hazád, a Dunatáj.

Csak azt… de ezt is csak sokára,
éjfelünk fala fényein,
hogy hátha Isten látogat csak
titkolt célú ösvényein,
hogy a szeretet ős csodája
csak azt váltja meg s menti át,
ki nem hanyag csak mástól lesni,
s magában kezdi el keresni
tettleg az Embernek Fiát.

III

Homlokom törlöm. Csöndesebben.
Így évben öltök perceket
s fölcserélem öreg okokkal
a sarj következményeket.
Ez hosszú nóta volt. S a dallam
szent próbatétből született,
mire e nyelvnek szava sincsen
könny a köszönet néked Isten,
hogy ezt túlélnem lehetett.

Hogy is volt csak?… Kik szelet vetnek,
vihart aratnak. Rajta ház,
vessünk vihart s engedjük vadon
a rombolásnak angyalát.
Két végén a gyertyát!… Soká lett
míg rájövénk, hiába füll:
a tetézett düh sincs feloldva,
s szűköltünk mint kutyák a holdra,
tisztán és tehetetlenül

a szégyentől s a fájdalomtól,
hogy nem, nem, nem lelünk utat.
Tanú vagyok. Figyelj utókor:
ekkor fogant a gondolat,
így s nem gyütt-ment áfium ágyán,
s nem idegen cél kéje volt,
anyám s népem féltése mart ott,
s az éj, amelyben megfogamzott,
örök magyar sors éje volt.

IV

Nem mi szültük, tán más bolygóról
sugárként tévedt ide el,
mikor még párás zsurló-ággal
s páfrányfák leveleivel
játszott a Duna helyén tóhab,
s először sírt barlangi nő.
Tán mennykő napja volt az apja
s a holdföld édes bánatanyja
s üke Ukkó úr, mint idő.

Évezredek emlőin emlett
verejtéket, vért, könnytejet,
vén századok pajtásaként szőtt
babonát, nótát, képeket;
velünk ivott, hált, vétkeződött,
vér volt, s mégis több mint a vér,
táltoskodott és regerejtett,
míg láthatlan lett, s így jelentett
többet, mint egy-egy ember ér.

Fű-fával, Istennel rokonság;
mint szó szélhordta semmiség;
egymaga csap szép állat, ám ha
kétmilliárd: emberiség.
Mint szent gyerek s öröklét, hányszor
szelt tengert s hordott hegyeket:
a teremtő elv maradéka,
az Isten-féltés hű árnyéka,
ki te vagy: Emberszeretet.

V

Jaj annak, kit egy eszme száll meg,
s kétszer, ha hittel párosul,
és háromszor jaj, ha e kettő
tettvágyat párzik magyarul,
de százszor annak, akiben már
holnappal ütközik a ma,
s nem népekben: népképletekben
lát előre, hol népe ellen
bajt fúj az idők gádora.

Ám ezerszer, ki úttörőnek
olykor tér a nyáj elé,
mikor a zöm gyülekezőt fúj
egy elveszített múlt felé.
Isten tanúm, én akkor szóltam
félvén, így elveszend a nyáj:
új életet! elég a szokvást!
azt hittem, s ma sem mondhatok mást,
hogy ezt szabad, lehet, muszáj.

S ezt hitte vélem ezer ifjú
a szegény néphez lehajolt,
tagadjanak bár, hős volt mindnyi,
mert kifosztottakért bajolt.
S bár elkallódott messiások
gúnyján kell ezt most vallani,
vallom: nem magunk s nem csak népünk
akartuk, többre készülődtünk:
Fél Európát megváltani.

VI

Állj meg idő, bomlott motor te,
s felejtsd el bombaterhedet,
s mint pacsirta vagy helikopter
lebegj ez évtájak felett
s puha szárnyon tart szűzi hátán
múlt ifjak lángos szándoka:
az a rögpárás, az a régi,
mint légi vitorlást a déli
gomoly-felhők lágy dombora.

„Gyalogolni jó!”, szólt az írás,
s vonzott kopjafa, szűr, suba,
üres papírt s telt szívet vittünk
és „kultúrát” a faluba.
De úgy jártunk, mint a királyfi
a mesében, kit behajít
gondtóba a tündéri báj-bű,
elnehezült ész, szív, láb, jármű.
Így nyelte a kő fiait

a föld. S lassan varázsolt súllyá.
Fenékig láttuk s ittuk át
a valóság folyékony ólmát
s az elkötelezés borát.
Osztályügyünk, apánk s önpályánk
volt azért önként-áldozat,
hogy átvegyük kereszted mástól,
minden elnyomott igazából
jövőt szántó, szent Kárhozat.

VII

Mérleget még minek csinálnánk?
az élet fele még elöl,
nem hőköltet munkánk dandárja,
s próbált hit fúj hátunk felől.
A népsorsot juhászító vágy
bennünk él, de velünk se múl:
nagyot akartunk, messze néztünk,
s mámorulva szerettük népünk
lelkestül s rakoncátlanul.

Széttört a forma? Még nagyobbat!
Lecsúsztunk? Mit a hatalom!
Korokban és világrészekben
számoltuk, mi a tartalom.
A nemzetit mi érrendszernek
tartottuk. Nosza, szív, neki:
új értelmű friss folyadékkal,
új tartományú jó maradékkal
keverten kell megtölteni.

Nem verébre mentünk vadászni,
az eget vettük célba mi;
korgó hassal, minden magyarnak
új Kánánba újirtani:
firmámentumot s tartósságot,
mit a nagy összhang ötvözött:
suhogj csak, magyar Lélek szárnya,
a megűzött magyarok álma
ott fitong századok fölött.

VIII

Körülnézek alattad, álom,
őrtüzek hunytán, múlt fölött,
s leülök éveim motyóján
kövek közé, a fű között;
szép kazaltűzként vörhenyeglik
bent búm, körül az égperem,
s érzem, akár e vers verését,
kultúránk szíve pihegését:
a folyam szintjén tenyerem.

Ő öreg Rom, a végzet partján,
koronás dóm-boglárosan,
nem kacérkodsz már vélem estend
Zsuzsánna-mód hamarosan;
körvonalképként imbolyogsz csak
bukó világ szeméremén,
hol franc lovat horkantott füstöd,
más tartja már csillámló tükröd
látód elé, nem én, nem én.

Ülök. És nézdelek. Korántsem
vagyok letört, sem elfogult;
az élet roppant egyszerű lett,
s épp ezért nagyon bonyolult.
Jó, például, a nyájba állni,
de már a nyáj is vert bika;
egyenkint és összesen szerte
úttörők pusztájába verte
az idők legnagyobbika.

IX

Micsoda ősz. Minő vérrozsdás
forgó órák és levelek;
a végzet Európa avarján,
én csak az évén csörtetek.
Tavaszt idézek, és körültem
mint tömkeleg sirálycsapat,
melyről csak az titok, hogy jő-e,
vagy költözésre készülőd-e,
gyűl s vijjog a tapasztalat.

(Rügynézőben avar helyett sár
mintázta lábnyomunk puhán
a Bimbóháznál bodzaárban
bujdokolván a bor után;
nyáron itt főtt kukoricát s kék
szilvát rágtam ebédidőn;
s lélekben csonttá-bőrré válva,
belehíztam, hogy híre járta:
kenyérjegy készül őszidőn.)

A Várdombon, hol két kultúrát
menteként gombolt össze volt
a kiskárpáti népválasztón,
min Kelet s Nyugat egybefolyt,
nem is oly rég magyarként versem,
most Zöld Est kínját altatom;
elbágyadt már minden apostol,
s holdfénnyel csapdos, mint az ostor
a minddel-érző szánalom.

X

Így szólhatnék: Anyám, te tünde,
csak álmunkban valál anya,
mért jöttél mindég, mint haragvó
keleti isten, bősz atya;
hol volt az emlőd, kontyod, csókod,
mért fordultál kőszálian
mint álruhás gedői, szűzen
bejvesztő, félénk, – egyszerűen
mért nem mondtad soha: fiam?

Fájsz, édes, mint ahogy letépett
levélben az egész fa fáj;
mi lesz veled, nehéz szerelmünk,
fenséges, vértes anyabáj;
a hegytetőről régtől látszott,
förgeteges az örök ég;
zuhan a világ lőtt motorral,
van-e, kedves, ernyőd? a korral
hullnod kár s kora volna még.

Látomás is tép; tenger kínján
hajótörés a becsület:
egyszer léket kapott egy Földrész
s tüzet fogott a Feszület;
de nem tanult a bús fedélzet,
s bár már fenékre ért az ón,
tovább estek egymás hajába,
s folyt a düh nyála, folyt a kába
párbaj a süllyedő hajón.

XI

Hátam mögé bukik az árnyék,
s számlálja, ami ott terül,
kérdést vetettünk, válasz omlik
húsz év nehéz kévéibül:
magyarságunk gyepűharc volt itt
mindennap önmagunkkal és
 vitázás völggyel és orommal,
apákkal, csendőrrel, gyomorral,
merő bicskátlan késelés.

Nem kérdik most, de tudja egykor
az új évezred, hogy tudom:
lesz értelmünk. És kiüt még majd
zamatja az utódokon;
s nem a duzzogó durca s bánat
volt horgonyunk és vesztegünk:
távok emlették írjainkat,
s átlépte tátott sírjainkat
türelmetlen röptű hevünk.

A test? A tartó tömeg az volt,
a tűnő csontok és inak;
de a megőrződ, magyar Lélek,
mi voltunk túlzó ifiak;
nem szeresség, de szertelenség
űzött iramra, kért s szapult;
sarkantyúnk fájt, vágott? – de, Lélek,
kék szögén sosem a Te véred,
mindig a magunk vére hullt.

XII

Nem érte utól szálló vágyunk
a valót. Sem honn. Sem sehol.
MI elsuhantunk a jövőbe,
s amaz meghátrált valahol.
Így lett világunk önzárt rendszer,
s törvénye tüneménybeli:
nem népek voltak, csupán eszmék,
nem nyers valók, csak visszavevék
hitnapunk hold-visszfényei.

Mit mondjunk, hogyha számon kérik,
mért nem jött utánunk a zöm;
s mért zúdult ránk, emberi ösvény
csapóira, bosszú-özön;
mért nézett ránk poroszló-szemmel
a mindenkori idegen;
s kik is anyánk nevében szóltak,
mért fontak puskát a tarkónknak,
testvérként, tévből, hidegen?

Felelhetne egy Földrész sorsa.
Jaj, nem így vártunk, felelet!
Nem hallgattál a költőidre,
Európa: moshadd kezedet!
Porban vagy. Ám leged magossán
célpontként úszik büszke sas:
sorsuk sorsa az úttörőknek,
s mértéke a kortárs időknek
épp a hajsza s a nemulass.

XIII

Én és ezer társam a sorsban
szegényekért s kicsinyekért
fájtuk s izgultuk ezt a sorsot:
rossz életet jobb életért.
Sosem magunkért, mindig másért
hirdettünk többet, mint magunk:
jobb lenni ösztönünknél s másnál,
s tartani minden gátomlásnál
élő gátnak szívünk s agyunk.

Gyűlölségre nevelt a sorsunk,
mi szeretetre önmagunk.
Ó nemzetem, mikor jössz már rá
mit s mért akartunk s akarunk?
Új összhangot s új igaztétet,
de nem múló-sehonnait,
(álmunkban istenjobbnak látszott)
egy valónál valóbb világot,
s kristályszép tartósságait.

Egyszer tetemre hívunk minden
egysors-népet: Hiábatájt
mért hirdettük magyarként sorsunk
értelmének a Dunatájt?
S Európa, önző, vénlő céda,
míg balga homlokod a főd
porába vered bűnbánónak:
későn vallod álmunk valónak,
s hogy: ez az álom volt – jövőd.

XIV

Most, midőn idők teljesednek,
s nagyok vacognak, mint a nyúl,
S Vereckénél már másmód pirkad,**
s a Lajtán másképp alkonyul**
s komoly próféciák betöltén
romba dől álság s babona;
s egy nép sorsdöntő lázig ér el:
s látnoka mindegy-mindenével
riasztja a história;

most, hogy új dühök veszett nyála
marja a föld csapágyait;
s kígyóvérrel, zsiványvelővel
kenik az aljak vágyait;
s országpelyvát sodor a bombás,
gázzal telt, történelmi szél;
s bátorság békéről az ének
igazáért minden szegénynek:
az Ügy bukhat, az Eszme él;

most: légy a gáton férfi s jelkép,
álld a sarat, a túsz te vagy,
magán, de tán magad a nemzet,
ember-magyar tanod ne hagyd.
Hívd néped s esküttesd: ha látja
a förgetegnek elejét,
Isten segíts, nem fél, fütyüli,
helyt áll, tűri, csak épp betűri
ihaj, süvege tetejét!

*Először Magyar Hegyibeszéd címen jelent meg az Esti Újság 1939. évi karácsonyi számában
** E két sor, mint Gy. D. 1970-ben megjelent (Bp. Magvető) Emberi hant c. kötetéből kiderül, eredetileg így hangzik:

S Vereckénél vörösen pirkad,
s a Lajtán barnán alkonyul (szerk.)

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf