Győry Dezső: Emberi hang*

I

Mikor emberbej gyűlölködni
s bosszulni sorsul adatott,
én ott voltam, a harag ölyve
bennem nagy fészket rakhatott,
uralkodhatott s hízhatott ott,
növelvén süvöltvényeit,
éhen ne vesszen annyi sátán:
egy sorscsapás a másik házán
véres májat hordott nekik.

Iskolakönyvem megtapodta
az apokalipszis lova,
velünk nőtt a szenny és belátás,
hogy minden érték tétova.
Képzett a sorban álldogálás,
s kaptunk ocsút, szitkot, rühöt,
s mert a has nem bírt éhre szokni,
saját földünkre jártunk lopni
sötét éjt, élelmet s dühöt.

S tűzre árvíz. Kitört a béke,
elmosta, mit az meghagyott;
kamasz-szemünk sok jegyzőgyilkost
ámult és bujdosó papot.
Aztán gyúlt otthonok tövéből
magunk is az erdőbe ki,
apám börtönben, anyám ágyban,
magam vészbírák árnyékában,
s töltvék az őrök csövei.

II

A fegyvertorkok berekedte
sem hozott ránk enyhületet,
árvák lettünk, mint néma gyermek,
s az új világ, ha szót vetett,
adót vetett. S pár véres szájú
úgy köszörült szavának élt,
hogy keveselvén szitkok árját
hozzá tette, kimossa száját,
mert árva nyelvemen beszélt.

Aztán ukáz jött: mars vagonba,
préda a kert, a sír, a ház;
egy szót sem értettünk belőle,
csak azt, hogy Isten tétováz,
csak hogy vak bosszú lehe csap meg,
s bennünk hét seb fájdalma fáj,
csak hogy míg jogosb az erősebb,
egyetlen vérző, ütköző seb
hazám, hazád, a Dunatáj.

Csak azt… de ezt is csak sokára,
éjfelünk fala fényein,
hogy hátha Isten látogat csak
titkolt célú ösvényein,
hogy a szeretet ős csodája
csak azt váltja meg s menti át,
ki nem hanyag csak mástól lesni,
s magában kezdi el keresni
tettleg az Embernek Fiát.

III

Homlokom törlöm. Csöndesebben.
Így évben öltök perceket
s fölcserélem öreg okokkal
a sarj következményeket.
Ez hosszú nóta volt. S a dallam
szent próbatétből született,
mire e nyelvnek szava sincsen
könny a köszönet néked Isten,
hogy ezt túlélnem lehetett.

Hogy is volt csak?… Kik szelet vetnek,
vihart aratnak. Rajta ház,
vessünk vihart s engedjük vadon
a rombolásnak angyalát.
Két végén a gyertyát!… Soká lett
míg rájövénk, hiába füll:
a tetézett düh sincs feloldva,
s szűköltünk mint kutyák a holdra,
tisztán és tehetetlenül

a szégyentől s a fájdalomtól,
hogy nem, nem, nem lelünk utat.
Tanú vagyok. Figyelj utókor:
ekkor fogant a gondolat,
így s nem gyütt-ment áfium ágyán,
s nem idegen cél kéje volt,
anyám s népem féltése mart ott,
s az éj, amelyben megfogamzott,
örök magyar sors éje volt.

IV

Nem mi szültük, tán más bolygóról
sugárként tévedt ide el,
mikor még párás zsurló-ággal
s páfrányfák leveleivel
játszott a Duna helyén tóhab,
s először sírt barlangi nő.
Tán mennykő napja volt az apja
s a holdföld édes bánatanyja
s üke Ukkó úr, mint idő.

Évezredek emlőin emlett
verejtéket, vért, könnytejet,
vén századok pajtásaként szőtt
babonát, nótát, képeket;
velünk ivott, hált, vétkeződött,
vér volt, s mégis több mint a vér,
táltoskodott és regerejtett,
míg láthatlan lett, s így jelentett
többet, mint egy-egy ember ér.

Fű-fával, Istennel rokonság;
mint szó szélhordta semmiség;
egymaga csap szép állat, ám ha
kétmilliárd: emberiség.
Mint szent gyerek s öröklét, hányszor
szelt tengert s hordott hegyeket:
a teremtő elv maradéka,
az Isten-féltés hű árnyéka,
ki te vagy: Emberszeretet.

V

Jaj annak, kit egy eszme száll meg,
s kétszer, ha hittel párosul,
és háromszor jaj, ha e kettő
tettvágyat párzik magyarul,
de százszor annak, akiben már
holnappal ütközik a ma,
s nem népekben: népképletekben
lát előre, hol népe ellen
bajt fúj az idők gádora.

Ám ezerszer, ki úttörőnek
olykor tér a nyáj elé,
mikor a zöm gyülekezőt fúj
egy elveszített múlt felé.
Isten tanúm, én akkor szóltam
félvén, így elveszend a nyáj:
új életet! elég a szokvást!
azt hittem, s ma sem mondhatok mást,
hogy ezt szabad, lehet, muszáj.

S ezt hitte vélem ezer ifjú
a szegény néphez lehajolt,
tagadjanak bár, hős volt mindnyi,
mert kifosztottakért bajolt.
S bár elkallódott messiások
gúnyján kell ezt most vallani,
vallom: nem magunk s nem csak népünk
akartuk, többre készülődtünk:
Fél Európát megváltani.

VI

Állj meg idő, bomlott motor te,
s felejtsd el bombaterhedet,
s mint pacsirta vagy helikopter
lebegj ez évtájak felett
s puha szárnyon tart szűzi hátán
múlt ifjak lángos szándoka:
az a rögpárás, az a régi,
mint légi vitorlást a déli
gomoly-felhők lágy dombora.

„Gyalogolni jó!”, szólt az írás,
s vonzott kopjafa, szűr, suba,
üres papírt s telt szívet vittünk
és „kultúrát” a faluba.
De úgy jártunk, mint a királyfi
a mesében, kit behajít
gondtóba a tündéri báj-bű,
elnehezült ész, szív, láb, jármű.
Így nyelte a kő fiait

a föld. S lassan varázsolt súllyá.
Fenékig láttuk s ittuk át
a valóság folyékony ólmát
s az elkötelezés borát.
Osztályügyünk, apánk s önpályánk
volt azért önként-áldozat,
hogy átvegyük kereszted mástól,
minden elnyomott igazából
jövőt szántó, szent Kárhozat.

VII

Mérleget még minek csinálnánk?
az élet fele még elöl,
nem hőköltet munkánk dandárja,
s próbált hit fúj hátunk felől.
A népsorsot juhászító vágy
bennünk él, de velünk se múl:
nagyot akartunk, messze néztünk,
s mámorulva szerettük népünk
lelkestül s rakoncátlanul.

Széttört a forma? Még nagyobbat!
Lecsúsztunk? Mit a hatalom!
Korokban és világrészekben
számoltuk, mi a tartalom.
A nemzetit mi érrendszernek
tartottuk. Nosza, szív, neki:
új értelmű friss folyadékkal,
új tartományú jó maradékkal
keverten kell megtölteni.

Nem verébre mentünk vadászni,
az eget vettük célba mi;
korgó hassal, minden magyarnak
új Kánánba újirtani:
firmámentumot s tartósságot,
mit a nagy összhang ötvözött:
suhogj csak, magyar Lélek szárnya,
a megűzött magyarok álma
ott fitong századok fölött.

VIII

Körülnézek alattad, álom,
őrtüzek hunytán, múlt fölött,
s leülök éveim motyóján
kövek közé, a fű között;
szép kazaltűzként vörhenyeglik
bent búm, körül az égperem,
s érzem, akár e vers verését,
kultúránk szíve pihegését:
a folyam szintjén tenyerem.

Ő öreg Rom, a végzet partján,
koronás dóm-boglárosan,
nem kacérkodsz már vélem estend
Zsuzsánna-mód hamarosan;
körvonalképként imbolyogsz csak
bukó világ szeméremén,
hol franc lovat horkantott füstöd,
más tartja már csillámló tükröd
látód elé, nem én, nem én.

Ülök. És nézdelek. Korántsem
vagyok letört, sem elfogult;
az élet roppant egyszerű lett,
s épp ezért nagyon bonyolult.
Jó, például, a nyájba állni,
de már a nyáj is vert bika;
egyenkint és összesen szerte
úttörők pusztájába verte
az idők legnagyobbika.

IX

Micsoda ősz. Minő vérrozsdás
forgó órák és levelek;
a végzet Európa avarján,
én csak az évén csörtetek.
Tavaszt idézek, és körültem
mint tömkeleg sirálycsapat,
melyről csak az titok, hogy jő-e,
vagy költözésre készülőd-e,
gyűl s vijjog a tapasztalat.

(Rügynézőben avar helyett sár
mintázta lábnyomunk puhán
a Bimbóháznál bodzaárban
bujdokolván a bor után;
nyáron itt főtt kukoricát s kék
szilvát rágtam ebédidőn;
s lélekben csonttá-bőrré válva,
belehíztam, hogy híre járta:
kenyérjegy készül őszidőn.)

A Várdombon, hol két kultúrát
menteként gombolt össze volt
a kiskárpáti népválasztón,
min Kelet s Nyugat egybefolyt,
nem is oly rég magyarként versem,
most Zöld Est kínját altatom;
elbágyadt már minden apostol,
s holdfénnyel csapdos, mint az ostor
a minddel-érző szánalom.

X

Így szólhatnék: Anyám, te tünde,
csak álmunkban valál anya,
mért jöttél mindég, mint haragvó
keleti isten, bősz atya;
hol volt az emlőd, kontyod, csókod,
mért fordultál kőszálian
mint álruhás gedői, szűzen
bejvesztő, félénk, – egyszerűen
mért nem mondtad soha: fiam?

Fájsz, édes, mint ahogy letépett
levélben az egész fa fáj;
mi lesz veled, nehéz szerelmünk,
fenséges, vértes anyabáj;
a hegytetőről régtől látszott,
förgeteges az örök ég;
zuhan a világ lőtt motorral,
van-e, kedves, ernyőd? a korral
hullnod kár s kora volna még.

Látomás is tép; tenger kínján
hajótörés a becsület:
egyszer léket kapott egy Földrész
s tüzet fogott a Feszület;
de nem tanult a bús fedélzet,
s bár már fenékre ért az ón,
tovább estek egymás hajába,
s folyt a düh nyála, folyt a kába
párbaj a süllyedő hajón.

XI

Hátam mögé bukik az árnyék,
s számlálja, ami ott terül,
kérdést vetettünk, válasz omlik
húsz év nehéz kévéibül:
magyarságunk gyepűharc volt itt
mindennap önmagunkkal és
 vitázás völggyel és orommal,
apákkal, csendőrrel, gyomorral,
merő bicskátlan késelés.

Nem kérdik most, de tudja egykor
az új évezred, hogy tudom:
lesz értelmünk. És kiüt még majd
zamatja az utódokon;
s nem a duzzogó durca s bánat
volt horgonyunk és vesztegünk:
távok emlették írjainkat,
s átlépte tátott sírjainkat
türelmetlen röptű hevünk.

A test? A tartó tömeg az volt,
a tűnő csontok és inak;
de a megőrződ, magyar Lélek,
mi voltunk túlzó ifiak;
nem szeresség, de szertelenség
űzött iramra, kért s szapult;
sarkantyúnk fájt, vágott? – de, Lélek,
kék szögén sosem a Te véred,
mindig a magunk vére hullt.

XII

Nem érte utól szálló vágyunk
a valót. Sem honn. Sem sehol.
MI elsuhantunk a jövőbe,
s amaz meghátrált valahol.
Így lett világunk önzárt rendszer,
s törvénye tüneménybeli:
nem népek voltak, csupán eszmék,
nem nyers valók, csak visszavevék
hitnapunk hold-visszfényei.

Mit mondjunk, hogyha számon kérik,
mért nem jött utánunk a zöm;
s mért zúdult ránk, emberi ösvény
csapóira, bosszú-özön;
mért nézett ránk poroszló-szemmel
a mindenkori idegen;
s kik is anyánk nevében szóltak,
mért fontak puskát a tarkónknak,
testvérként, tévből, hidegen?

Felelhetne egy Földrész sorsa.
Jaj, nem így vártunk, felelet!
Nem hallgattál a költőidre,
Európa: moshadd kezedet!
Porban vagy. Ám leged magossán
célpontként úszik büszke sas:
sorsuk sorsa az úttörőknek,
s mértéke a kortárs időknek
épp a hajsza s a nemulass.

XIII

Én és ezer társam a sorsban
szegényekért s kicsinyekért
fájtuk s izgultuk ezt a sorsot:
rossz életet jobb életért.
Sosem magunkért, mindig másért
hirdettünk többet, mint magunk:
jobb lenni ösztönünknél s másnál,
s tartani minden gátomlásnál
élő gátnak szívünk s agyunk.

Gyűlölségre nevelt a sorsunk,
mi szeretetre önmagunk.
Ó nemzetem, mikor jössz már rá
mit s mért akartunk s akarunk?
Új összhangot s új igaztétet,
de nem múló-sehonnait,
(álmunkban istenjobbnak látszott)
egy valónál valóbb világot,
s kristályszép tartósságait.

Egyszer tetemre hívunk minden
egysors-népet: Hiábatájt
mért hirdettük magyarként sorsunk
értelmének a Dunatájt?
S Európa, önző, vénlő céda,
míg balga homlokod a főd
porába vered bűnbánónak:
későn vallod álmunk valónak,
s hogy: ez az álom volt – jövőd.

XIV

Most, midőn idők teljesednek,
s nagyok vacognak, mint a nyúl,
S Vereckénél már másmód pirkad,**
s a Lajtán másképp alkonyul**
s komoly próféciák betöltén
romba dől álság s babona;
s egy nép sorsdöntő lázig ér el:
s látnoka mindegy-mindenével
riasztja a história;

most, hogy új dühök veszett nyála
marja a föld csapágyait;
s kígyóvérrel, zsiványvelővel
kenik az aljak vágyait;
s országpelyvát sodor a bombás,
gázzal telt, történelmi szél;
s bátorság békéről az ének
igazáért minden szegénynek:
az Ügy bukhat, az Eszme él;

most: légy a gáton férfi s jelkép,
álld a sarat, a túsz te vagy,
magán, de tán magad a nemzet,
ember-magyar tanod ne hagyd.
Hívd néped s esküttesd: ha látja
a förgetegnek elejét,
Isten segíts, nem fél, fütyüli,
helyt áll, tűri, csak épp betűri
ihaj, süvege tetejét!

*Először Magyar Hegyibeszéd címen jelent meg az Esti Újság 1939. évi karácsonyi számában
** E két sor, mint Gy. D. 1970-ben megjelent (Bp. Magvető) Emberi hant c. kötetéből kiderül, eredetileg így hangzik:

S Vereckénél vörösen pirkad,
s a Lajtán barnán alkonyul (szerk.)

szozattv


szozat a tiszta hang aug202017bazilika vacsztistvan Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo