Tűz Tamás: Búcsú Európától
Az éjszaka puhán omlott le homlokomra
mint a halálra ítélt szemére a gyolcs kötés
A búcsúperc csellel csapott le rám orozva
hogy el ne fussak
mint a dúlt vad
Szelíden nógatott a bűvös körbe
a városokat letakarta
a tornyokat homályba varrta
Ne lássam drága arcodat aranylani
ne fájjon szívem érted Európa
Narancs-szín lámpák himbálóztak lenn a ködben
a kikötő gyümölcsei
s egy gondtalan öbölbeli
harang kondult meg lomposan az estben valahol
Hajónk már nyugtalankodott a szűk vízi akolban
Fehérségét a XX. század
kényesen vigyázta
s teste megremegett a loccsanó hab dallamára
Hallgattam álmatag a korlátra hajolva
a tülkök panasza hogy búg föl vontatottan
Sorsomnak éjjelén a horgony volt a hóhér
mely fölszakadt s hajóját hagyta futni
Anyám a vén föld hitte még utolér
Virgiliust lengette meg
kendő gyanánt a part felett
s egy mormoló sor bujdosott fogam közén
Apollinaire szép Égövéből
De hasztalan dúdolt kísért
dallamunk A tenger elrabolt s metsző téli szél
lantján varázslatosan szólt az Új Szirén
Amint a rév karéja lassan elfogyott s szemünk
a végtelenség vásznán nyargalászott
hol más hajók is úsztak másfelé s bárkáikon öreg halászok
vonultak újvizekre
a szárazföld mégegyszer megjelent szelíden integetve
Dover szikláinak izzó szépsége csalt a brit szigetekre
Mégegyszer fölcsapott
bennem az elhagyott
tüzek szerelme mintha üdvösségem s álmom
hunyt volna ki a hamvadó parázson
Nem volt időm sokáig nézni hogy csitult el
emlékeim egén a lángoló vihar
Új szörnyeteg ágaskodott föl már előttem
félelmetes patáival
Tíz hosszú nap és éjen át hevertem ámulatban
megbűvölten és leigáztan
ujjongva máskor talpig gyászban
hitben és kétségmarta lázasan
Mi az amit csodálok s félek itt A legszebb mű-e
vagy a Teremtő ellenlábasa
Borostyánkő mélységű színein
ha felhőszállta hajnalok betege volt
egy feneketlen torkú vad étvágya ásított
de ha feltűnt a nap
opálkék foltokat
dajkált a víz sugaras legyezőket s fehér sörtényt
Szelídsége paradicsomkerti hamván úgy kéklett át
a béke mint a szeráfok szemén az áhítat
Kegyes volt dús és ringató A hal hozzábújt és a rák
s ő anyásan óvta hű falkáikat
Máskor építő kedve dúlt a szörnyű síkon
Földtani korszakokra emlékeztető modorban
hegyeket gyúrt a vízből
a mélyből delfin sírt föl
s a fennsíkok fölött sirályokat cibált a szél
Szemünk előtt kelt föl a táj a hátborzongató vidék
Sötét lapályok
az égen szürke hályog
s a vizek börtönén valami rég
leláncolt isten hánykolódott
Mítosztalan korunkban szinte jólesett
embertelen erők könnyű labdájaként magasba
szökni hirtelen
lebukni újra mint elem
ha levegyül s atom ha csillagrendszerébe fúl
Játékunk lett
a szédület
míg dévaj tengerár csapott át
lábunk között és józan ösvényhez szokott talpunk alul
kicsúszott végre a könyörtelen valóság