Hámory Várnagy Dalma: Számadás
Anyámtól kaptam beszédhez szót.
Tőle, ki soha nem tett, csak jót.
Neki köszönöm érző szívemet,
becsülve ismerni népemet.
Keresztúton megtett életfáján,
öt szép gyermek fakadt szíve táján.
Korán elhunyt, életének nyarán,
boldogtalan – pedagógus – anyám.
Családfánknak levelei hulltak…
- idő előtt Istenhez indultak, -
dermesztően csupasz ágat hagytak,
létszámukból énreám apadtak.
A Múzsa nálam állandó lakó,
mégsem lettem egy világalkotó.
Tollamon dallammá válik a szó,
- Édesanyám! – ez is tőled való.
Értünk hullattál kínzó könnyeket,
- szeretted a porcelánt, könyveket,
festményt, bútort, a nemes szőnyeget –
erre költötted kevés pénzedet!
A könyv és a könny, közeli rokon.
Könnyemből könyv lesz, könyvemben: Sorsom.
- Számadást végzek: életalkonyon…
Egyenleg: Anyámnak még tartozom!