Fucskó Miklós: In memoriam Mindenki

A halál kiürítette testeteket,
s kiürítette ruháitokat,
csontjaitokat már
leszopogatta a föld,
én meg itt maradtam
az édenkerthelyiség asztalán
elgőzölt csészék
keser emlékével,
félbehagyott soraitokkal,
nyárfavirágnyálas söreitekkel,
növekvő hiányokkal
magamból fogyatkozva –

És gyűjtögetem sorra a ti neveiteket is,
mint folyton növő rózsafüzér-gyöngyöket,
mormolom össze maradékaim;
az élettől elsodortakat,
kiknek sorsa más lobogókba szövődött,
kik egykor ölelve köszöntek:
a zugfestőt és vándorfilozófust,
az eltékozolt szerelmeket,
az 'átelvült' barátokat,
a megjanicsárosodott suhancokat,
a kivénhedt cimborákat
vagy kiknek életéből kiöregedtem –

Zakatol, zötyög velem még e lét,
visz a vonat, távolodom a távolodóktól,
s megyek utánok, egyre elébb...
Odaát már gyűlnek a megvidámodott fiúk,
az itten rég búskomorak vagy hetyke legények,
az elporladt, szépmellyű szeretők,
az énekes dalnokok, vigécek,
gyerekhalott testvérem, megseszületett fiam,
mind örökidősen várnak az érkezőkre,
így zakatolgatok még itt dolgomvégezetlen,
rendezgetve a könyvespolcon és a szívemben
saját élőim és válogatott halottaim.

        (2014)