Jóna Dávid: Költőpénz
Ez botrányos, botrányos ez a könyv! Nem lehet ilyen sorokat leírni:
„Korona presszó, ötven év múlva,
figyelve hallgat, s érti, mit kell,
fölötte marad a múlandóságnak,
mint folyóban úszó hungarocell.”
az ember, az olvasó ezt nem bírja el! Olyan látást ad versei által Dávid nekünk, amiken keresztül belelátunk egy ember „kifilézett lazac” életébe, a „feledés ellenszegülésébe”, elvisz minket az „arles-i templomba”, úgy hogy „matt” verse meg fényes, míg megmutat egy versbenszületett
Balatont a „Balatoni anzix”-ban nekünk a költő, ilyen sorokkal:
„Itt valahogy közelebb van az ég,
látom, ahogy a felhő Badacsony kúpjának nekiront,
létező része vagy a nagy egésznek,
alig karnyújtásnyira a horizont.”
Így nem lehet vallani feleségének, Sárának, mert az ember elsírja magát, olyan szép:
„Szemed olyan,
mint mikor mézet csorgatnak az őszre,
kora esti napfényt a gabonamezőkre,
aranysárga, barna, nem is tudom milyen,
ahogy toszkán táj fürdik napfényeiben.”
Habár, évtizedek óta ismerem Dávidot, mindig kikészítenek az írásai, ha a betűi: lasszók, tényleg el tudja velük kapni a „Hóvihart”, a „Gyermekkort”.
Hosszú éveken keresztül írtunk egy Gazduram versválaszt egymásnak, mindig mondtam: hogy eldobom a tollamat (el is dobtam), mert nem lehetett arra válaszolni, amit írt…kérem a kedves olvasót, nehogy eldobja Dávid könyvét, mikor kortárs költőinknek írt versválaszokat, tükörverseket, ahogy ő írta: „rezonálok, reflektálok, válaszolok….magamra vetítem őket”, hiszen ezek, maguk a válaszok, nem is tudnánk rájuk mit írni, mert olyan felhatalmazás ez, amit csak a legkiválóbb költők kapnak, hogy egy mini földrengést, költészet fókuszba gyűlt szerelmet, bölcsességtől sercegő íróniát tudjanak egy veszélyes- megnyugtató könyvön keresztül a kezünkbe adni, hogy tanúivá vállhasunk ezeknek a recenzión, reklámokon, eladhatóságon is túlmutató vallomásoknak.
Ajándék a „Költőpénz” c. verseskötet, mert valójában megfizethetetlen, a lélek olyan ritmusával ringat el minket, hogy a sorok végei kilengenek egymáshoz érve, megkongatva a rímet, aminek visszhangja cseng bennünk: „nagyon/padon ; lélek/svédek; hogy ki ő/a teremtő; szoftverhiba/tudatalattiba; igaz ember/tükörtenger; éppen arra jár/irigyel a szódagyár”.
hiszen Dávid, mindegyik verse egy kavics („hogy a kavicsot felemeljem/ne csak odébb rúgjam”), egy igazi dávidi parittya, amitől ledőlnek világunkba szorult szürke, hétköznapi óriásaink.
Mély hálával, köszönettel, barátsággal:
Szentjánosi Csaba