Nagy Horváth Ilona: Miért szép – Bíró Rudolf Megszegett ünnep című verséről – / VIII. rész

A rovat címe Miért szép. Versekről őszintén. Ha hivatalosan már nem is, olykor suttyomban még vállalok ilyesmit, és leülünk Mese kutyával lektorkodni. Ezeken a napokon rendesen nekifekszünk, hiszen sok szöveggel dolgozunk. Megküzdünk mindegyikért. Ha leírva nem szólal meg, felolvasom, gondolkodunk. Akarjuk tudni a titkait. Én vesézek, mérek, májazok, nézem a szöveg keringését… mi lehet a baj… Néha felháborodva nézünk össze: ez mitől vers?!

Erről pedig a minap eszembe jutott, hogy bár már a Szózat Miért szép sorozatának VIII. részénél járunk, erről az alapvetőségről, miszerint egyáltalán mi a vers, egy árva szót sem szóltunk.

Lássuk csak.

Az 50-es években összeállított Új magyar lexikon meghatározása szerint a vers ritmusos, a folyó beszéddel ellentétben szabályszerűen ismétlődő formába öntött beszéd.

Az 1978-as Magyar értelmező kéziszótár a következőképp foglalja össze: a nyelvi kifejezésnek szabályos, ritmusos, kötött formája.

Az első google találat azt mondja, a vers olyan szöveg, amelynek hangzásbeli (kivételként: írásbeli) kötöttsége van, azaz valamilyen ritmusa.

Maguk a művészek persze ennél sokkal szebben közelítik meg a kérdést, de mi most maradjunk a száraz tényeknél. Minden definíció említést tesz a szöveg kötöttségéről, formáltságáról, akartságáról, ha úgy tetszik megcsináltságáról. Ha így nézzük tehát, akkor a verset nem is írják, hanem építik, pontos tervezést követően emelkednek ki a szövegek közül, s hogy végül bájos, fehérfalú vályogházban vagy rokokó kéjlakban ülünk-e asztalhoz uzsonnázni, leginkább az alkotó technikai felkészültségén, „szaktudásán”, szorgalmán, türelmén múlik.

A tizenkilencedik század közepétől azonban - részben egy bizonyos Walt Whitman nevű amerikai úr sikerein megbátorodva - elkezdtek egyre nagyobb helyet követelni maguknak az úgynevezett szabad versek, melyek az eredeti meghatározás vázát adó kötöttséget napjainkra oly mértékben levetkezték, hogy cáfolják azt a vicces, de nagyon sokáig már-már helyét megálló kritériumot, miszerint a vers az, ami nem ér ki a lap széléig. Ezek, kérem, kiérnek. De oly rendetlenek, hogy nem is mindig. Skandalum?! Vajon milyen építmények ezek? Cifra sátrak? Modern lemezkunyhók? Földbe vájt gödrök? Vermek? Bemenjünk? Elfogadjuk a kávét, a süteményt? Meghallgassuk a költőt? Hagyjuk, hogy mellénk ülve szívünkbe duruzsolja, mantrázza szövege félhangú titkait?

Mindenképp. És fogadjuk el a nagy precizitással emelt ódon kastélyok szigorú etikett szerinti invitálását is, hiszen ha ridegnek tűnhet is elsőre, lehet, hogy repkény fut a falon és puha, szertelen nyulak ugrálnak a kertben, és mindenképp mondjunk igent a meszelt falú, apró vályogházak hívására is, hiszen lehet, hogy tulipános ládát rejt a tisztaszoba. Rizsporos szerelmek elénk kúszó finom dallamával fogadó kastély vagy nagy, mély és durva igazságokat sötéten lüktető, sárba tíz körömmel kapart szívszaggató gödrök… versek. Mind egy-egy lélegzetelállító csoda. Életek, látomások, magánuniverzumok, melyeken keresztül az olvasó (s különösen a lektor) gyűrt szélű papírok fölött ülve naponta bejárja a világegyetemet, csillagtól csillagig, s érti meg, hogy az utolsó porszem is számít. Az is mi vagyunk. Az ember.

Persze nem mindig barangolunk fénylő égitestek között. Van, hogy be kell érnünk egyetlen  bolygóval, egyetlen  országgal, korral, nappal, van, hogy a költő nem ringat bennünket csodaszerelemmel, nem perget elénk aranyleveleket az ősszel, nem simít illatos széllel búzamezőt, egyszerűen csak leültet, s elénk terítve eleven, életszínű képeslapjait végigvisz a városon, s mert fontos, hogy mindent jól lássunk, orrunk hegyére tehetjük kritikus, ifjú, alig harmincas gondolataival tisztára törölt mindent látó szemüvegét.

S hogy milyen épületben? Olyanban, amiben jelen van a régi és jelen van az új. Ami lezár és megnyit egy korszakot, mert nem nézi, hogy ez kései vagy korai. Ami csak addig szabályos, ameddig még természetesnek hat. Ami dől, de nem dülöngél, amit úgy épített magasra, mintha egyszerűen csak kinőtt volna a földből.

Antoni Gaudi Barcelonában emelt döbbenetes küllemű Sagrada Famíliája jut eszembe róla, a „jövő temploma”, melyet azért emeltek, hogy benne a gazdagok és szegények egyaránt megszólíthassák a mindenséget, s maga is olyan lett, mint a mindenség, a lélegző, látomásszerű, homlokunk mögött gomolygó eleven univerzum testet öltött otthona, addig bontva a szokványos formákat, míg elhisszük, hogy nem megépült, hanem megszületett. Megszületett az embereknek.

Bíró Rudolf – Megszegett ünnep. Milyen is hát ez a vers? Élvezetes eklektika. Küllemre, szerkezetre épp csak annyi forma, amennyi még egy irányba indítja és képes összetartani a szöveget. Nehéz eldönteni, megbízható, stabil-e. A sorok szótagszáma majdnem, de csak majdnem egyezik, adódna olcsóbb megoldás, de nem hajlik meg a mondanivaló, természetesen, erőszak nélkül fut. Ritmusa nehezen követhető, megfordul, gyorsul, lassul, igényli, hogy keressük, várjuk a visszatérő motívumokat, ha nyomába eredünk, és asztalra kopogni próbáljuk, meghalljuk a vers kusza, mégis eleven, meg-meglóduló egyedi szívdobogását, ugyanekkor a csaknem tiszta, néhol négy szótagra is kiterjedő természetes könnyedséggel előálló rímek szép rendben, hagyományos abab képletet követve szilárdan vezetnek bennünket a verszenében. Itt már eldönthetjük: igen, stabil.

Látványvilága az első pillanatban magával ragad, felvillanó jelenetekre közelít rá, jól modellezve szemlélődő ember figyelmének természetes vándorlását, meg-megtorpanását. Meghökkentő költői képekben egymásnak feszülő elütő minőségek, gondosan kimódolt metaforákba invitált hagyományos, unalomig olvasott elemek és prózaibbnál is prózaibb, rettenetes hangzású kifejezések erősítik fel egymást, s vonultatnak fel olyan érdekfeszítő, felzaklató kontrasztokat, amelyek mellett azt gondolnánk, alig hallani meg a szöveg ítélkezés nélküli kor- és társadalomkritikáját. De meghallani.

Megszegett ünnep

Láncdohányos Hold köhög odafenn az égen,
körötte elnyomott csikkek a csillagok.
Lehamuzott sztreccsnadrágként nyújtózik éppen
a körút, és rajta foltként izzadok.

Nyár éjszaka. Csak szívom a fülledt levegőt.
Amott füstös hangon dohánybolt köszön.
Kinyitnám a nem létező görög-legyezőt,
ne csak a hab dideregjen a meleg sörön.

Tumultus. Ricsaj. Ünnepi szoknya a tér,
fodros korcokba elvarratlan szerelmek.
A közös vályúhoz most mindenki odafér.
A bódék mellett összetört szemek legelnek.

Tinik, térfigyelőbe lőtt insta selfik.
A tűzijátékra is csak felkelni járnak.
Haspóló felvágva egészen mellig,
a farmerból kilátszanak a pillangószárnyak.

Dorombol a cicanadrág, hízelgőn bújik.
(De a fekete macska balszerencsét okoz!)
Itt minden lány az apjával randevúzik,
szájuk friss levegővel teli cigisdoboz.

Minden mosoly egy félreértett köszönés,
flegma pillantások karmolják az arcot.
Félrenyelt mondatok, beszédes köhögés,
nem hallok „sziát”, csak egy eldobott visszhangot.

Túl sok az ismerős, de kevés, aki megismer.
Arctalan tömeggel frontális karambol.
Fülemben alacsonyan van a hangregiszter,
a jövőévi beállásnál talán újra hangol.

A padok látják csak, kinek milyen az ülepe,
a menekülési útvonal mért’; mutat a zsákutcára?
Ez az államalapítás, és a Kenyér ünnepe,
de lehet csak én szegek keresztet a hátuljára.

Furcsa, szokatlan, szabálytalan, mégis megkapó. Szabálytalan, mondom, de nem gondolom komolyan. Inkább öntörvényű. Javíttathatnám, könnyű lenne, ám épp ezért nem teszem. Ne tegyük. Felolvassuk újra. Hallja a Mese kutya is. Van olyan vers, aminek jól áll a disszonancia. A dolog most úgy áll, hogy ennek nem egyszerűen jól áll, ennek az a veleje. Ez a szerző ezzel a hallással és ezzel a magabiztos, könnyed nyelvhasználattal játszva helyére üthette volna már eleve, ami kilóg, nem tette. Jó ez. Bizony, nagyon jól van ez így. Ezért szép.