Albert Zsolt: Konzervhorizont
A viaszmindenség kertjein, karón ül a remény.
A remény egy holló, elolvadt létformánk tőkéin.
Felhőkön gyalogló, égitestet hordozó idők
fényszálain haladva, szervünkké lett térképvakság.
Életben maradásért a bolygó sebkitűzőt ad.
Hálóvető felhőhalászok merítenek vershalat,
ha rájuk lenne hagyva, már főznék a jövőt.
Egy korszak pengéje hasít a konzervhorizonton.
Fényen túli nemzedék, makrélák szárnyain.
Az alsóosztály a megmenekülésre gyakorol,
kitaszítottak levese fő, korcsok végtelen sorfala.
Tenyerükben egy sötét csillag darabja dobog.
Nincs ég a föld alatt, csak bolygó felszínén pokol,
mezítlábas mennyország, szeretet dagály foglyai.
Elindulás, megtorpanás és haladás, majd megint.
Hol vannak az érkezések, mindenki várótermei?