Levél az olvasóhoz - 2016. 3. hó

„…Mintha ma történt volna, húsz éves alig múltam, amikor a könyvtárban, nem is tudom hogyan, Kierkegaardnak Az idõ bírálata címû tanulmánya kezembe került. Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van romlott és hazug zûrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezdõdnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot. A proton pszeudoszt, vagyis az elsõ hazugságot. Akkor álltam a válságba, és azóta nem léptem ki belõle. Rájöttem arra, hogy ma jelen lenni csak úgy lehet, hogy a válságot teljes egészében vállalni. Visszafelé haladtam a múlt század közepétõl a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a humanizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még elõbb van, még elõbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt. A válságcentrumot mindenki magában hordja. …”
                                                                           Hamvas Béla: Patmosz I. (INTERVIEW)

 

Gyerekkori márciusok jutnak eszembe, a kert fagyosabb zugaiban soványodó hómaradványok, a medvetalp rózsaszín, fürtös virágai és a készülődés Húsvét napjaira. Húshagyókedd, a böjtös hetek (ezt azért nem volt olyan nehéz betartani, a húsételek általában nem voltak gyakoriak sokak, így a mi asztalunkon sem), az elnehezülő terhű estvéli miatyánkok.
Aztán az istentisztelet átkerült rendes helyére, téli gyülekezeti szobából a kőtemplomba, újra szárnyalhatott a zsoltár és a lélek a feketült tetőgerendák felé, talán azon is túlra, magasba – „Erős vár a mi Istenünk!”.
Pedig hát, az ötvenes években nem lehetett együtt csak három ember is, hogy a munkáshatalom éber figyelme percre is ellankadva, ne vizslatta volna minden cselekedetüket, sőt!, még akár föltételezett gondolataikat is. Bizton félhetett bárki, hogy hármójuk „csoportosulásában” legalább egyikük besúgó. Keserves volt az a valóság, két háborút járt nagyapák, egy háborúban vérzett apák csak ezt a félelmet tudták átplántálni a mi ratkó-nemzedékünkbe. Vagy éppen a mások kifosztásának-, megalázásának-, körömszaggatásának tudományát. Kinek mit.
Aztán 1989-ben, bár csak fél évvel korábban sem reméltük hamari bekövetkeztét, megváltozott a világ körülöttünk – így gondoltuk öncsaló bizakodással –, elhessegettük a tapasztalat bizalmatlanságát, pedig láthattuk volna, ismét az orrunknál fogva vezetnek azok (és hátuk mögött lapuló szürke eminenciásaik), akik eddig is bőrünk sokadik lenyúzásában serénykedtek. Kiszolgálóik pedig, az örök kollaboráló kisebbségből számosan akadtak. A besúgás azokban az években csodásan virágzott ismét, csak már nemzetbiztonsági információszerzésnek nevezték. Továbbra is természetesen mindnyájunk kárára.

A feltámadás hitén nőtt lélek pedig megint leguggolt, bemenekült a ki nem mondott szavak mögé, hogy a kicsit hosszabb vezetőszáron futó testünk meg ne botoljon, alkalmanként haraphassunk a porciós abraktarisznyából. Szabadságunk csak a nyomtató lovak olcsó illúziója lett ismét, míg rendőrattakkal, könnygázzal, viperával újra bőrünkre nem írta a kozmopolita bolsevikhatalom, hol a helyünk a sarokban. Már, ahogyan akkor és azóta is képzelik, hirdetik marginalizálódott pártocskák, nekik csinos ideológiákba bújtatva. Félvilág méretűvé hízott közben a „politically correct” célzottan sulykolt idiotizmusa, megakadályozva a kormányzatokat az egyetlen helyes elszámoltatásban és Európa-szerte burjánzani segítve az egyenlők között is egyenlőbbek televényeit.

A valóság megismerésének eredendő gátja az a gondolkodásunkban felépített kártyavár, ami ismereteink előképéből, gondolati rendszerek sugalmaiból épült. A proton pszeudosz a gyermekkor múlásából erjedt üresség, amivel az értelem megpróbálta fogalmi gondolkozás útvesztő hamisságává redukálni a fölfoghatatlant, a létezés szertefutó, egymásnak olykor ellentmondó tartalmú ága-bogát. Tanult ismereteink axiomatikus gyökérhalmaza pedig látszólag segítette is képzetünket ebben az építkezésben, elhitetve velünk, hogy emberi létünk a mindenségben valamiféle entitás. Összetartozó, de egyben különlegesen kívülálló eredmény, amivé a tudat nemesítette. Már-már isteni abszolútum. Nehéz fölülemelkedni ezen a tévképzeten, de az első hazugság kigyomlálása nélkül nem tehetünk rendet elburjánzott gondolati vadhajtásaink között. Hermész Triszmegisztosz alapigazságai mindaddig nem válhatnak az eszmélet részeivé, míg elhárítjuk a lélek közelségének érzetét, tudását. Hogyan is képzelhetjük, hogy érettünk vállalt szenvedés, kereszthalál által megváltathattunk? Hogyan is tetszeleghetünk bármiféle bűnbocsánatban akár cilícium, akár bármiféle áron vásárolt búcsúcédula kegye által? Nem elegendő a megbánás – végsőkig csupaszított lényünk kitárulkozása – általi tisztulás, még kevésbé a meggyónt vétkekért-, bűnökért leszurkolt hitbéli penitencia. Csak annak fölismerése űzheti el az eredő hazugságot, csak annak elfogadása, hogy sóvárogjuk a szeretetet, amivel pedig eredendően magunk vagyunk képesek betölteni a szívünk, elménk – lévén, hogy ez áhított erő a valóság egyetlen átható energiája. Jézus nem váltott-, nem válthatott meg együnket se kereszthalála által, de megmutatta a test halálán túlterjedő szeretetet, ami – egyes egyedül csak ez lehet zsinórmértékünk –, kivezető fonalunk a tudatos hitványság labirintusából. Ne tévedjünk azonban, emberek vagyunk, nem szerethetjük azt, aki életünkre tör, nem ballaghatunk marhaként, unott egykedvűséggel a ránk emelt tagló alá; és mert egyben többek is vagyunk, tán még fontosabb – nem bocsáthatunk meg azoknak, akik önteltségüktől eltelve, sosem kérnek bocsánatot…

Március, a tavasz, a rügyek újra fakadásának hónapja semmiképpen sem véletlen ideje a történelem nagy- és sorshatározó tetteinek, folyamatai kezdetének. Ezekben a hetekben nőjön bennünk is erő befogadni az élet továbblendülését, tudjunk önfeledten örülni az első hóvirágnak, a medvetalp varázslatosan szép, hajnalpírt idéző virágainak. A bennünk és belőlünk tovaáradó léleknek, amiben nincs értékelvűség, nincs bántani akarás, nincs vásári cirkalom. Csak határtalan szeretet és öröm. Ez töltse ki végre azt a sötét pontot, űrt, amire Hamvas gondolatai mutattak.
A tél fagya kényszerítette, szűk gyülekezeti szobából térjünk vissza magunkba vetett hitünk húsvétos kőtemplomába, újra szárnyalhasson zsoltár és lélek az idővé feketült tetőgerendák felé, azon is túlra, csak az éjben látható csillagok magosába.
    Áldás, Békesség!
    Erős vár a mi Istenünk.
    Dícsértessék a Jézus Krisztus.

Czipott György

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo