Levél az olvasóhoz - 2015. 12. hó

Mert a hol van a ti kincsetek,
ott van a ti szívetek is.
                    Máté 6:21

 


Párizsban, november 15-én este a Place de la Republique-on, a terrortámadás áldozatait gyászoló és egymásra könnyekkel licitáló csoportosulás résztvevői, átgázolva fölhalmozott virágdombon, lobogó lángú mécsesen, fejvesztve rohantak eltaszigálva mindenkit, aki útjukba került. Csak, mert valami idóta petárdát pukkantott a hátuk mögött – viccelődésként. Rohantak egymást lökdösve, biztonságosnak vélt távolságra. Ha kicsi gyerek, megbotló öreg került volna lábuk elé, legázolták volna, csak saját életük ne kerüljön veszélybe. Menekülő állatot csinált két nap leforgása alatt a média a megrontott személyiségű emberekből (az évtizedeken át folytatott mételyezés elvárt haszonná fordulni látszik), csordává alázva őket. Mert egy sem volt a tömegben, aki szembefordult volna a durranás hangjával, egy sem volt közűlük, aki – akár élete árán – védeni akarta volna embertársait.
Tülekedve rohantak párizsiak a színpadi díszletté silányult, celofánba csavart virágcsokrokon és jól hasznosuló, megmaradt temetői mécseseken keresztül a megmenekülés vágyától űzetve… Hátborzongató jelenet csakugyan!
Advent heteiben mindnyájunknak el kell gondolkozni, őszinte töredelemmel, hogyan viselkedne hasonló helyzetben. Szembefordulna, vagy menekülne hanyatt-homlok. Magát féltené, vagy társait. Általában, saját jólétéért tesz ezt-azt a mindennapjaiban, vagy családjának, szeretteinek akar biztonságot, emberhez méltó életkörülményeket teremteni. Kertjében terem az ültetett és ápolt gesztenyefa, vagy más tüzéből kapirgálja ki magának a forró csemegét. Nagy kérdések ezek, vakító rivaldafénybe állítják színjátékhoz nyomorított személyiségünket, e kérdések válaszaiból megtudhatjuk, testi valónkban jól érzi-e magát a lélek, vagy szívünk leghátsó zugán kucorog rettegve tőlünk. El ne felejtsük, a kisded Jézus harminc-néhány év után keresztfán lelte földi halálát. Az égzengésben pedig az addigelé könnyeket potyogtató, bámész csürhe ugyanúgy tolta, taposta egymást a Golgotáról lefelé, vélt biztonságba, mint Párizsban az a másik, önhalálától megrettenve.

*

Advent ígéretes napjaiban egyre fényesebben világolnak fölöttünk a csillagok, ha olykor nem is láthatjuk őket a súlyos, sötét felhőktől eltakartan. Kétezer-tizenöt(?) éve mindőjüknél fényesebb volt az az egy, ami Jézus születése okán fényeskedett, és bár nem tündököl már az égen, ezekben a hetekben szívünkben fölfénylik ma is. Advent csöndes várakozása arra kínál lehetőséget, hogy az önvizsgálaton túl, elgondolkodjunk világunk mozgató erőin szintúgy. Az erőkön, amelyek kénye-kedvére kitett bábok vagyunk olykor, máskor pedig magunk vagyunk azoknak létre segítő szikrái. Így vagy úgy, részesei, elszenvedői vagyunk maga-magunknak. Ha jól megy sorunk, természetesnek találjuk, ha rosszul, sosem vagyunk restek külső körülményekben keresni váltig a baj okozóját, és fohászkodunk, sopánkodunk egyre. Pedig valóságunk eredői belőlünk ágaznak. Eltorzult világlátásunk már nem engedi tudatunkba létezésünk kereteinek alapigazságát: semmi egyebünk nem volt életere születésünkkor-, semmi egyebünk nem lesz életből távoztunkkor csak a belénk plántált és körülölelő szeretet. Ha – merthogy így van –, közben semmiértékű dibdábok kuporgatására fecséreljük el legjobb lényegünket, az így körénk dagályló mohó idő meg is foszt attól, és kárhozattá változtatja számunkra a létet. Észrevétlenül magunk és mások ítéletvégrehajtóivá alázva akármelyikünket. Ha szívünkben nem érezzük Jézus szeretetének minden világot átható áradását, csak Saul egyházának olcsó olvasófüzérei- és búcsúcédulái maradnak fogódzóink, és hiába az ünnep, még ha millió gyertya lángjával betöltené is bennsőnk ürességét, amaz egykori csillag fényével ezek nem vetekedhetnek.

*

Advent csöndessége, jámborsága, Szenteste és Karácsony jászolpárás örömében teljesíti be jutalmát. Tanulságos ellenfénynek e misztérium láttatja a komisz elutasítás, szükség, a három király  ajándékaiban megtestesülő földi hatalom, -dolgok és jólét értéktelenségét, a meleget őrző, alig valamicske szalmacsomóhoz képest. Valóságán túl, útmutató metafora is ez, nem a javak, a testi gyönyörűségek halmozására valók ünnepeink, hanem azokban a szeretet egyszerű örömeit kívánatos halmoznunk inkább, ami megtart és élettel tölt.
Nem gondolom, hogy a tárgyak ajándékozása önmagában baj lenne, de ha csak pénzben kifejeződő vagyontárgyakat jelentenek azok, és hiányzik az ajándékozás igazi értelme és szolgálata, hogy a megajándékozott örömében valósuljon meg az ajándék szeretet-értéke – akkor bizony csak pótlékok, csak önámítás a kényszeredett öröm-álca, ajándékozónak-ajándékozottnak egyaránt.
Karácsony előtti hetekben, napokban jószerint annyit forgalmaznak a különféle üzletek, mint egész évben. Csörögnek, zakatolnak a pénztárgépek napestig, lót-fut apraja, nagyja az üzletek között, vége-hossza nincs a kívánságlistáknak. Elképesztő pénzmennyiség teszi gazdagabbá azokat, akik már úgy is eléggé gazdagok. Erején fölül is költekezik ilyenkor az is, akinek egész évben gondos beosztással kell élnie. Költekezünk üres zsebig, töltekezünk gyomrunk pukkadásáig. Aztán megindul a visszaváltók, ajándékcserélők, garanciális javítást kérők siserehada. Az ünnep elmúltával jöhet a rossz kedv, macskajaj, gyomorrontás, csömör. Ezekben a hetekben romlik meg végérvényesen igen sok házasság, az új partner birtoklásáért tüzelő vágy ilyenkor taszít önromlásába, magapusztító kárhozatba sokunkat. És a körforgás, az utódokban (éppenséggel ha vannak) valószínűleg folytatódik tovább.
Látták-e már, milyen egyszerű örömöket élnek meg a nagycsaládban élők, ahol az egymás iránt érzett és ápolt szeretet a rendező erő! Mennyivel gazdagabb ajándék a mosoly, a kendővel fényesített alma, a szívől jövő ének a maguk készítette dísszel pompázó fenyőfácska-, vagy csak fenyőgallyak mellett! Ilyen mérhetetlen örömmel töltötte be a kisded Jézus sírdogáló hangja a körülállók lelkét!

*

Tágabb világunkban ezekben a hetekben, napokban tarol a gonosz, pusztít gátlástalanul a gyilkos, torz hatalomvágy. Mindig, évezredek óta hitek köntösébe bújik az emberi aljasság, az irigy, máséra mohó butaság. És most is, akadnak szép számmal olyanok, akik körmönfont érvekkel magyarázni serénykednek ennek szükségességét, már-már üdvös jelenvalóságát. Amíg csak földrészünktől távol történtek a szerencsétlenségek, hajlamosak voltunk félrenézni, a média is igyekszik ügyesen adagolva emelni ingerküszöbünket e romlásokat láttatva. De a baj már itt van! Visszafordíthatatlanul! A vesztes politikai pártok pedig önös érdekből csak szítják a tüzet, míg fölégeti azokat is a tűzvész. Végtelenül ostoba, aki nem látja, nem méri föl népek, fajták inváziójában a közvetlen, de akár a nem túl távoli jövőben bekövetkező pusztulás veszélyét. Mégis! Napra nap hallunk, olvasunk híradásokat politikusok hangzatos megnyilvánulásairól, amiben bagatellizálják és viszonylagosítják az Európára fenekedő rettenetet. Az Unió pedig, saját vízfeje alatt megroskadva lassan semmibe vész, magával rántva minden, akár kívánatosnak is mondható eredményét.
A hasznos világ „fenntartható” újrafelosztását éljük, amit valahol alighanem nyálfolyató, vagyontól, vagyonért megvásárolható hatalomtól megzápult agyú szabadkőműves-idióták indítottak el. Elindították, mert tehették, mert a világ állapota anyagi és erkölcsi állapotában mára ott tart – amilyennek megéljük. Milyen hosszú lesz ez a folyamat és milyen mélységű, mennyi szenvedést kell megélnie az emberiségnek ezért – fölbecsülhetetlen.
Birodalmak, kultúrák bukása, eltűnése mindig is része volt a népek életciklusainak. Ilyen mérvű, kiterjedettségű változás azonban még nem volt, a belátható történelem folyamán sosem. De vajon mekkora szeletét látjuk a földi élet történetének? És milyen pontossággal, hűséggel? Hiszen csak európai történelmünk ismeretében is egyre több időhézagra, hamis torlódásra lelhet a magát komolyan beleásó történész. Az Akadémiák pedig körmük szakadtáig kitartanak az egzisztenciájukat fönntartó, biztosító hamis álláspontok mellett. Az egyházak működésébe látó tisztességes lelkipásztorok is jónémely hittételek felülvizsgálatát szorgalmazzák – persze csak szőrmentén, hiszen köti őket az engedelmesség…(?), na meg a judeo-keresztény paradigma. Pedig, ha a múltunk ködös, megismerhetetlen vagy eltagadott, ép jövő sem következhet el.
Tehát egyre mélyebbre csúszunk, egyre sötétebb kilátásokkal próbálunk kikapaszkodni a világosságra. Naponta meg kell vívnunk harcunkat a kívül-belül sarkalló gonosz ellen, aki lehet, dölyfösen már akkor is saját arcát mutatja, ha tükörbe nézünk. De nem vagyunk, nem leszünk sosem segítség nélkül! Adventben magunk odaadása – ami nem egyenlő az önfeladással –, lehánthatja szemünkről a hályogot, a médiumok szirénhangjai között meghallhatjuk a tiszta beszédet, az önjelölt néptribunok szájából indázó dögvirágokat szemétdombra hajítjuk majd, ahová valók – ha kell, gazdájukkal együtt. Mert Európa már a gödör aljára került. Kátyú, sír vagy dögkút – hamarosan kiderül majd. Addig fölöttébb hasznosak az imák, de Cromwell puskaporos mondását se felejtsük el nagyon, bárha igazán dicstelenül végezte, még holtában is.

*

Fölemelkedni csak az tud, aki helyzetét jól belátva tudja, lenn van, leküzdendő, nyomasztó terhek alatt. Elveszíteni csak romlandó, széthulló anyagi valóságunkat lehet. Igazodásul, csodavárás nélküli nyugodt, karácsonyi elmélyedésben a lélek mindig megmutatja az utat fölfelé, föl a fénybe. Mert mi, itt a Kárpát-hazában emberségünkhöz valami többet, valami szebbet és egyszersmind fáradságosabbat is kaptunk a létezésben, magyarok lehetünk Urunk rendelése szerint. Nem különbek és nem kiválasztottak. De Magyarok! És legyen mindig emlékezetünkben, a romlásban mindenkor saját pecsenyéjüket sütögetők miként fohászkodtak: „A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”.

(…)
Uram, ne vesztegelj tétlen!,
csak pártatlan légy, ne kegyes
– a felelősség egyetemes –
akik most zsákmány-gusztáló szemmel néznek a Tejútra,
elébb a földön elkövetett bűnöket osszák fel újra,
mert a tétel kétes,
hogy mindig egyedül a vesztes a vétkes. (…)
                           (Részlet Döbrentei Kornél: Rebellis türelem című verséből)

 
E zavaros világban, minden külső baj közepette is kívánom, Advent várakozása terítsen csöndes békességet mindnyájuk szívére, hogy az eljövendő ünnepen kiben-kiben valóban megszülethessen a Fény Fia. Kegyelemteljes, áldott, békés-boldog Karácsonyt!

Czipott György

 

szozattv


szozat a tiszta hang 2017. SZENT KORONA KONFERENCIA mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf