Levél az olvasóhoz - 2015. 5. hó

Tőkék telt tőgyében terem,
görnyedve tartja venyige,
belőle lőn anyatejem,
borrá ha szentül az Ige;
testet, szellemet átitat,

/Döbrentei Kornél: Háromputtonyos bordal/

 

 

Olvasgatván a régebbi, elszomorítóbbnál- elszomorítóbb főszerkesztő üzeneteket, arra a megállapításra jutottam, hogy – bár jogosan aggódva – de talán túlzásba vittem hazánk, a Kárpát- haza állapotának taglalását, ideje valami vidámabbról, lélekemelőbbről írnom. Miután ép mostanság jó párszor koccintottam barátaimmal – találkozásunk ürügyén – néhány pohár magampalackozta badacsonyi itókával, úgy jött az ötlet: most a borról írok.

   Vagyis nem csak a borról, hanem ezt a nemes nedűt nagyon helyesen körülvevő emelkedett hangulatról, a versekről és az irodalmi művekről, hogy ebben a kis hazában hányan és hányszor énekelték meg az aranyló fehér és a lángvető vörösbor dicséretét. S bár változik a világ – az alföldi kannás vinkónak nevezett karcos – manapság már szőlőt sem igen lát, hanem inkább kémikusokat, szögezzük le bátran, a minőségi magyar bornak még a XXI. században, a globalizált, chilei, dél-afrikai, ausztrál és olasz dömpingáras borokkal elárasztott Európában is számtalan híve van. Hogy kellően ráhangolódjak a témára, kezembe vettem a Szózat hasábjain egykor szintén publikáló Hamvas Béla örökbecsű művét, amely kezdőknek és haladóknak egyaránt bemutatja, hogy hol keressük, mi is »Az öt géniusz- a bor filozófiája.« Hamvas könyvét olvasgatva kétségek merültek fel bennem: lehet ehhez még valamit hozzátenni? De mint ahogy az egykori angol hadvezér lord Kitchner – nevével ellentétben – sem kiváló Gravy mártásától híresült el… úgy, az egykori kolléga úr, Hamvas Béla könyve is tartalmaz hiányosságokat. Természetes eset ez, s ahogy Dúl Antal a legutóbbi kiadás utószavában írja, a kötet szerzője nem törekedett a magyar borkincsnek és az ehhez kapcsolódó botanikának, gasztronómiának átfogó leltárára, kizárólag az emberi magatartás súlypontjaira, az élet alapjaira figyelt. Én épp ezért én még inkább az irodalmi megközelítéseket vettem alapul.

   Minden korok, nemzetek életének, kultúrák felvirágzásának és enyészetének hű tükre a különböző korok irodalma és művészete. Minden időben nagyrészt azt foglalta és foglalja versbe, zenébe, szépprózába, szoborba, képbe, monumentális épületbe a tömegből kiemelkedő művész, ami tudatosan vagy öntudatlanul ott hullámzik már az összesség érzésvilágában. Ezek még bizonytalan fohászkodásából fakad az istenekhez szárnyaló himnusz, vagy a kőből emelt templom. A legnagyobb költők versbeöntött, dalba dalolt érzéseiben, vászonra festett vagy szoborrá faragott hangulataiban ezrek ismernek rá a saját lelkük visszhangjára. A fegyvercsörgéstől hangos korszakok harci tettei s a békés korszakok csendes kultúrmunkája, örömei és problémái, elmúlt korok külső élete, belső érzésvilága megtalálta és megtalálja a maga írószerszámmal, ecsettel, vésővel dolgozó poétáját minden időben. A kéz, mely ezeket az eszközöket forgatta, tíz, száz, esetleg ezer év óta porlad már, de a fennmaradó alkotásokat élvezve, a más időkben, megváltozott külső és belső viszonyok között élő mai ember szemében is drámai elevenséggel jelennek meg régi korok-régi kultúrák, fohászok és törekvések, örömek és bánatok, tettek és események, sikerek és kudarcok, barátok és ellenségek.

   Mindazon népeknél, hol a természeti viszonyok megengedték, hogy szőlőtőke viruljon a hegyoldalban, a lankán vagy a síkon, az őstörténettől napjainkig az emberi szorgalom legszebb remekművekkel szőtte át a bortermelés vagy borfogyasztás sokszázféle motívumát, és meglepetéssel kell megállapítanom, hogy a történelem valamirevaló nemzeteinek – a magyarnak is – művészi kultúrájában mily erővel tükröződik vissza a bornak az ember életében játszott mindennapi szerepe.

*

A témát tanulmányozva rájöttem, a külföldi, magyarra lefordított szerzőket terjedelmessége miatt jobbára hanyagolnom kell, hozzátéve, így is elsősorban a Szózatban már megjelentetett több tucat jeles magyar költő verseinek kavalkádjából csemegézek. De még így sem mehetünk el két kimagasló iráni énekmondó, Omar Khajjám, a »Sátorverő«, (1) és a perzsa irodalom egyik kimagasló lírikusa, Hvádzsa Samsz ad-Dín Muhammad  Hafiz-i Sirázi [Mohammed Hafiz]költeményei mellet, amelyek között számos lendületes bordalt találunk.

Omar Khajjám: A misztikus bor
/63. rubáji[versszak] a Kubáiját című verséből/

A Bor, a fő-fő Ész, mely a sivár-
agyú hetvenkét bölccsel szembeszáll;
a nagy Bűvész, ki életünk kopott
ólmából színaranyat kalapál;

Fordította: Szabó Lőrinc

   Hafiz, a XIV. századból származó misztikus költő bordalai több jeles külföldi és magyar költő-műfordítónak adott ihletet.

Csokonai Vitéz Mihály: A Hafiz sírhalma

Egy

Tőlts bort, leányka, tőlts bort;
Kedvellem a piros bort;

És tőltsetek Hafíznak
Sírjára is belőle
A tarka rózsa közzé,
Az ő danái vígak,
Örömhozók, erősek,
Szerelmeket lehellők,
Mint a bor, a piros bor.

   Hafiz munkássága számtalan műfordításra adott lehetőséget, így a Szózat havilap 1945. utáni első újraindítójának Rakovszky Józsefnek (2) is.

Mohammed Hafiz: Bor mellett

Bor fényével ragyogtasd
kancsómat óh, te gyermek!
Lantos dalolj dalolj, mivel hogy
szívemnek vágya kerget!

Fordította: Rakovszky József

   Lelkesülten ír a borról, a perzsa költőhöz, Hafiz-hoz írt költeményében Nietsche, a német filozófiai irodalom egyik legnagyobb büszkesége, valamint hűséges barátja a rajnai és a tokaji bornak, az egyik legnagyobb német lírikus, Heinrich Heine is. Álljon itt tőle »Im Hafen«, [Kikötőben] c. költeményének egy-két sora, hevenyészett magyar fordításban.

Oh boldog az, ki kikötőt elérve,
Tengert, vihart háta megett hagyott
S most melegen, nyugodtan üldögél
A brémai városház pincéjében.
Mily kedves, barátságos a világ
Midőn kehely falában tükröződik,
Midőn a bor – hullámzó mikrokozmosz –
Szomjas szívünkbe sugárzón aláömlik.

   Voltaire, a francia felvilágosodás korának egyik legjellegzetesebb képviselője nagyon szerette a bort, s ennek számtalanszor kifejezést is adott. Rajongott érte, ezért gyakran megidézte a franciák borát, de a magyar borok királya, a tokaji is nagyon kedves volt szívének. Ezt is megénekelte, mondván, hogy a sötétsárga színű tokaji az agy minden rostocskáját mozgásba hozza a miként a francia pezsgőben a könnyű gáz gyöngyözve, habot hányva emelkedik a pohár széle felé, úgy varázsol a tokaji valóságos tűzijátékot a szellem és jókedv sziporkából a lélek mélyéről elő. Jean Jaques Rousseau így ír a borivókról: »A bor, ha néha kisebb civódásokhoz is vezethet, viszont sok száz tartós barátságot is segít megalapítani. A borivók rendszerint szívesek, jóindulatúak, nyíltak, őszinték, igazságosak, megbízhatóak, bátrak és nemes szívűek.« Kedvenc francia költőm Paul Verlaine írja mély átéléssel Megtérés című versében: »Füröszd meg lelkemet a Te borodban;«

És töltsd meg éltem a te kenyereddel;

   Ásatások leletei bizonyítják, hogy már 2000 évvel ezelőtt virágzó szőlőkultúra volt az egykori Pannónia provinciában, Badacsony környékén. A hegy lábánál vezetett a rómaiak egyik híres hadiútja, a limes, Aquincumba. A nagyobb szőlőtelepítések Probus császár nevéhez fűződtek. Ezekre az időkre emlékeztetnek a szüreti motívumokkal díszített római kori épületmaradványok, sírok, szobrok. Így joggal idézek most egy római sírfeliratot, mely arra mutat, hogy a borivás hajdani hív barátja a síron túl is fenn akarta tartan azt a meleg viszonyt, mely őt életében a szőlő véréhez fűzte:

Vándor, e hant alól egy ember csontja szól hozzád,
Ha jó barátként jössz: itt bort keverj s igyál!

   A magyar irodalomnak bortermeléssel és borfogyasztással összefüggő vonatkozásai vaskos, önálló dolgozat számára nyújtanak hálás anyagot. Legrégibb epikusainktól, Janus Pannoniustól kezdve a legmodernebb regényírókig alig található olyan lírikus, aki ne szentelne néhány szép lapot vagy legalább néhány költői sort a magyar bornak. A magyar élet híres rajzolói Vas Gerebentől Móricz Zsigmondig, vagy Krúdy Gyuláig, Jókai Móron, Mikszáth Kálmánon s literatúránk megannyi más nagy alakján keresztül, éppen olyan szeretettel írtak a borról, amilyen szívesen vették kezükbe maguk is családi, vagy baráti körben a kedvderítő, vérpezsdítő poharat. Hogy mit jelentett a magyar irodalmi élet kiválóságainak a bor, azt legteljesebben Márai Sándor »Szinbád hazamegy« regényében, az idős Krúdy Gyula szellemét megidézve olvashatjuk: »Az igazi kocsma más volt. Kegyhely volt az, a férfiúi élet egyik zarándokhelye, a merengés, múltba nézés, jövőt szemlélő ábrándozás komoly és ünnepélyes gyülekezőhelye. Szindbád oly gondterhes emlékezéssel tartotta számon a helyeket, ahol még igazi bort mérnek, mint a búcsúsok a híresebb búcsúk és vásárok színhelyeit. Mert a bor nemcsak mámort adott a magyarnak, hanem feledkezést is. Ezért kedvelte a bort Szindbád nyugodtan és rendszeresen, ahogy magyar férfihoz illett; – Fél litert hozzál, szódával – folytatta megvető hangon. Elébb megízlelem, mert nem bízom a boraitokban. Már csak ott kapni tiszta bort Pesten, ahol a falon a kápolnai csatáról festett kép olajnyomata függ, s a vendégek asztalai alatt tele van a padló cigarettacsutkával. Így dohogott a hajós. Az italhordó elhozta a bort; Szindbád színültig töltötte a kis, talpatlan, vastag és kemény fogású zöldüveg poharat, magasba emelte az italt és a világosság felé tartotta. Aztán megízlelte a bort, elgondolkozva forgatta szájában az első, langyos kortyot, összehúzott szemöldökjei alól gondterhesen nézett a mennyezetes fejét hátraszegve, kortyolni kezdett. A kis, vastag üvegből öntött pohárnak olyan kellemes fogása volt, hogy pontosan elfért Szindbád öklében, mint egy falusi hajadon tenyere. A boros kimeresztett szemekkel, aggódva követte Szindbád nyeldeklőjenek mozdulatait. Szindbád lenyelte a bort, s egy pillanatig így maradt, csukott szemekkel, mint aki a lélek legmélyebb tárnáiba szállott alá s nem akar idő előtt elsietetten nyilatkozni. Még az idegenek is átérezték a teremben e pillanat fontosságát, mikor Szindbád, ebéd és sörital elfogyasztása után, leengedi sokat ízlelt, sokat próbált torkán az első korty bort. – Iható! – mondta aztán Szindbád óvatosan, s felnyitotta szemeit;«

   Kazinczy, a leghíresebb magyar borok hazájában, a Zemplén megyei Széphalmon élte le szép s a magyar irodalomtörténet egyik leggazdagabb fejezetét szolgáltató, gazdag életét. Álljon itt egy verse, mely tiszta anakreóni hangulatot lehel:

 Bor mellett

Életem fut s nemsokára
Már e szép kor elrepül:
Érzem, messze nincs határa
S majd komor telére dűl,
De borral, sebes tollának
Lépvesszőket hányhatok,
Bort, hamar, bort, elmúltának
Ha iszom, kacaghatok.

   Majd még tisztább utánzói hangulatot és formát, a fennebb említett Csokonay alábbi bordalában:

Kancsót fiú

Kancsót, fiú, veszendő
Ez élet és előlünk
Mint egy palack bor, elfogy.
Hát kurta napjainkból
Hányat lelopnak a búk!
Mért bokrosítsam a bajt?
Miért a gohér virágzik?
Iszom, ha szívem örvend,
Iszom, ha bánat éri
S ha szíhatok borocskát
A gondjaim csucsulnak!

   A XIX. század elején ritka gazdagsággal kivirágzó magyar líra, melynek legkitűnőbb művelői nagyrészt Kazinczy köré csoportosultak, általában gyönyörű sorokkal gazdagították a borral összefüggő magyar költői irodalmat. Csokonay mellett különösen Berzsenyi és Vörösmarty munkái nyújtanak nagy élvezetet az ilyen irányban búvárkodónak. Érdekesség a pajzánabb hangú, s leghíresebb is e nemben, a »Szerelem dal a csikóbőrös kulacshoz« című verse, mely talán Heinrich von  Kleist: »Liebeslied an die Weinflasche« [Szerelmes dal a borosüveghez] című versének hatása alatt készült, de annál sokkal frissebb, elevenebb, eredetibb s hangjában, tréfás, szellemes, gondolatmenetében tőrőlmetszett Csokonay vers:

Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek;

   Kazinczy dunántúli barátja, a legnagyobb magyar ódaköltő, Berzsenyi Dániel, nemcsak énekelte, művelte is a szőlőt, erjesztette is a magatermésű bort. »Somogyi jószágomat kiváltván – írja egyik 1810-ben kelt levelében Kazinczynak, – többet kaptam rétben és szántóföldben ezer holdnál s így szintén egy igen szép szőlőt, mely hat-hétszáz akó legjobb bort terem. Ezekhez tudván az én életem módjának nagy egyszerűségét, tehát én elég gazdag vagyok«.

   Egyik legszebb s leghíresebb verse, »A közelítő tél« is a szőlőhegy késő őszi képét festi meg egyik strófájában:

A hegy boltozatin néma homály borong,
Nektár thyrsusain nem mosolyog gerezd!
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott,
S most minden szomorú s kiholt.

   »Az én osztályrészem« című művében, mely ugyancsak leghíresebb és legkidolgozottabb versei közé tartozik, Berzsenyi így ír:

Van kies szőlőm, van arany kalásszal
Bíztató földem: szeretet, szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
                           Kérjek-e többet?

   Horátiusi hangulat tobzódik ebben a magasztos alkotásban, mint számos más ódában, dalban, ami ebben a korban született. Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey, Virág Benedek, Csokonay, Ráday Gedeon, Édes Gergely, Dayka Gábor, Vitkovics, Gyulai s a nagyok között is a legnagyobbak közé tartozó Vörösmarty Mihály egyaránt a görög Anakreon és a római Horatius szellemét szívták magukba az iskola padjain s az ókori nagy görög- római klasszikusok olvasása szerzett valamennyiüknek nagy gyönyörűséget férfikorukban is.

Gyulai Pál: Ne hozd a bort!

Ne hozd a bort, nem ihatnám!
Miért innám? Nem iszom.
Könnyemtől méreg lehetne,
És a méreg megölhetne;

Tudja azt az én Istenem,
Aki magyar, iszik velem,
Hosszan iszik és megért!

   Készítettek fordításokat s írtak számos eredeti költeményt, melyeken görög vagy latin gerezdek borának, az »Isteni«-nek is titulált attikai vagy falernusi nedű régen elillant bukéja érzik, de ez a parányi illat már magyar borok friss, erőteljes aromakavalkádjába hoz csak egy csepp új összetevőt. Nem lehet e gazdag korszak minden költőjének borról szóló vagy borhoz írott strófáit leközölnöm, ezért Vörösmarty, a Szózat névadójának legszebb ilyen irányú sorai előtt csak egy bordal álljon itt.

Igyunk derűre!
Igyunk borúra!
Úgy is hol kedvre,
Úgy is hol búra
Fordul az élet.
Kedved a jó bor
Jobban éleszti,
Búdat a jó bor

   Kölcsey Ferenc hagyta reánk ezt a hangulatában és formájában egyaránt megkapóan szép szerzemény, amellyel méltán versenyez a Vörösmarty által papírra vetett, zenei irodalmunk leghíresebb bordalának részletével, mely eredetileg a Cillei és a Hunyadiak szomorújátékba szánódott.

Gondold meg és igyál,
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik mint a buborék
S marad, mint volt a puszta lég.. . . . . .

S ha bánat és a bor
Agyadban frigyre lép,
S lassankint földerül:
Az élet puszta kép;

   Az alábbi pedig rapszódiai irodalmunk egyik legszebb remeke, »A vén cigány« első, dübörgő lendülettel megírt versszaka:

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.

   Majd dalköltészetünk egyik gyöngye, a »Fóti dal

Fölfelé megy borban a gyöngy
Jól teszi,
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.

   A forradalmár Petőfi, a szerte a világon ismert magyar lírikus költő, egy csokorra való pompás bordalt szerzett:                        

Igyunk!

Akinek nincs szeretője
Bort igyék.
S hinni fogja, hogy minden lány
Érte ég;

Rég veri már a magyar a Teremtő…

De ha Isten bút adott e nemzetnek,
Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
Hol terem több jó bor és több szép leány,
Mint itt belül, Magyarország határán.

   Petőfi nyugtalan, lázas nagy elcsüggedésekben és nagy fellobbanásokban gazdag első ifjúságában, különösen a vándorlások, hányattatások, színészi próbálkozások idejében, a busongás óráiban vigasztaló, reményt adó, hűséges jóbarátként szerepelt a bor, nem csoda tehát, ha bordalain kívül számos egyéb költeményeiben is gyakran szerepelteti.

   De nemcsak a kirobbanó érzésekben dúsgazdag lírikus, hanem az elvonult, belső érzéseit a sajátos szemérmes magyar lélek mélyébe bezáró epikus Arany Jánosnak is, Toldijától kezdve, számos nagy híres költeményében helyet ad a bornak, sőt Tompa Mihály, a szelíd, gyakran nőiesen finom papköltő is nem egy versében bizonyítja be, hogy a bor nála is a költészet egyik igen fontos motívuma.

Szőlőhegyen

Hajlik a kor, és borongva
Jő az est feléje!
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!
A bor lángja hogy derengjen
Az öreg bus kedvén,
Mint az alkony fellegén, a
Rápirosló napfény. -

   Tompa jóbarátja, a bölcselkedésre hajló, komoly, kevésbé termékeny, de nagy műgonddal verselő Lévay Józsefnek legszebb és leghíresebb verséhez szüreti emlékei szolgáltatták a tárgyat.

Szüretelünk

Gondolataim mostan
Mulatozva járnak
Csekély gazdasága
Körül édes apámnak.
Csak oda tér lelkem
Mikoron elfárad,
Mikor másutt rajta
A búbaj megárad,
Ott nyugtot találhat.

   A napjainkra szinte teljesen elfeledett Szabolcska Mihály magyar véréből idegen ország idegen hangulata lobbantja ki ezt a kis költeményt:

Salzburgi csapszékben

Nem a Tisza partján fekszik ez a csárda,
Bene halovány sör, nem piros bor járja.
A nagy asztal mellett sváblegények ülnek,
Egy verklis valami
Nótát köszörülget.

   A századforduló legnagyobb magyar költő zsenije, Ady Endre is számos strófát szentelt a bornak- szüretnek, sírva vigadó, lázadó, dacosan keserű, mulatós magyar hangulatnak

Elillant évek szőlőhegyén

Tort ülök az elillant évek
Szőlőhegyén s vidáman buggyan
Torkomon a szüreti ének;

…..

A csúcson majd talán megállok,
Földhöz vágom a boros kancsót
S vidáman jóéjszakát kívánok.

   Nem feledkezhetünk meg a magyar költészet legnagyobb képviselői közül Babits Mihályról, aki gazdag költői termésében találjuk a legtöbb szőlővel és borral összeforrott hasonlatot. Az ő költészetében az önálló, bort vagy szőlőt éneklő költeményeken kívül is, lépten, nyomon találkozunk a szőlővel és a borral. Mikor irodalmi barátainak köréből hivatása a neki idegen világba,

   Fogarasra szólítja, lelke száll vissza az elhagyott baráti körbe Új könyvekre c. versében.

Gondoljatok arra, kit messze rejtek
Rejt tőletek, ki ha kóstolja bortok
Nem érzi már ízét sem és ha szóltok
Nem érti s más összhang, mit vágya kerget…

   Ugyanilyen hangulatban született meg a Levél Tomiból, mely Fogaras komor hegyei közül Szekszárd nyájas, szőlős lankáira tér vissza az emlékezés.

Te nem ismered a földeket, itt
A nyájas szőlő sohasem virít…

   Majd ugyanebben a kedélyállapotban:

Szőlőhegy télen

Az egész szőlőhegyet látni most,
a hegy húsát most látni meztelen,
mint ájult hölgy, mutatja fesztelen
telt formáját, a gömbölyűt, csinost.

A barna föld emlőjét látni most,
emlőt száradva, dombot nesztelen,
hol az áttetsző gyöngygerezd terem,
melyből szűrik a mézízű pirost.

Karók serege bús meredten áll,
arannyal árnyal a ferde sugár,
a puszta hanton egy lélek se jár.

December, január és február,
mikor jön már a tavasz és a nyár?
a fosztott tőke álmodozva vár.

                             /Levelek Íris koszorújából. Athenaeum kiadás/

   Mécs László papköltőnk a borban rejlő alkohol hamis búfelejtésére hívta fel a figyelmet:              

Mécs László: Badacsony bordal

Badacsonyban sok pince-csárda van,
a csárdában cigány szól, lárma van,
sokan itt öntnek mese-olajat
a rozsdás szívre: bort, cigányzenét,
hogy valahogy kacagni tudjanak.

   Beszélnünk kell az 1945. utáni magyar borversek egyik legtermékenyebb szerzőjének, Berda Józsefnek játékos strófákkal teletűzdelt verseiről is:                      

Bornak udvarolás

Ha annyira szeretsz, tündéri tütü, végezz
ki szereteteddel, de csak lassan; pillanatig
se légy fukar hozzám, hisz’ így
magasztalhatlak még sokáig!

Egy borpince felirataként
                            Németh Kálmánnéknak

Teremjen testünk-lelkünk
örömére valót a te szerény
szőlőbirtokocskád, hogy állandó
virágzásban élhessünk itallal
telt hordóid áldása által. Csak
így nevethetjük ki végül a fenyegető
gonosz halált!

Elmélkedés a badacsonyi diófa alatt
                               Jankovich Ferencnek

Áradó áldásom anyai ölelést sugárzó
vén diófádra s nyelvet oldó csupa-íz
badacsonyi borodra, mely mély titkokat
bontott ki bennünk végül!

Temetés és szüret után

Murci! murcika! kedvünk forrásaként
forrongó nemes nedű! repítsd csak
kamaszkodó képzeletünket minél
színesebb szárnyakon egyre felfelébb,
hogy megszabaduljunk a valóság ránk
nehezedő gonosz gondjaitól s aztán
úgy szenderegjünk el örömöd mákonya által,
mintha végeérhetetlen lakodalomban
vigadnánk még a túlvilágon is!

   Fülöp Árpád kárpátaljai költőnk szerint:                    

A bor

 Istenem, mikor e golyóbist teremted,
Véletlenül ha a vizet kifelejted!
S borral nedvesitnéd
Föld asszu gerincét:
Hirből sem ismernők a lét fanyar izét.
  

   A szovjet- kommunista elnyomás éveiben a bor lelket oldó hatása gyógyszerként, egyre inkább megjelent a korszak költő-hazafiainak verseiben:                       

Juhász Ferenc: Rezi bordal

Marad valami utánad,
ha nem marad, az se bánat,
 hörböld dúdolva a borod, ha a bor vidít.
   

   Illyés Gyula így írt:                          

Szöllöhegyen

Este, mikor a puhaizű lágy bor
a táj arcára enyhülést varázsol,
megszelidítve a domb vonalát
kibontja egy tűnt éden mosolyát
s a kerek holddal, mintha a völgy-mélyből
halott anyánk nagy szívét emelné föl
s amilyen keserűvolt az elébb,
már olyan édes az emberiség,
meddig elérzek körben a lapályon,
ülve e régi, tiszta Araráton – 

   Poétáink sokan a csendet, a magányt keresve, maguk is kis szőlő birtokkal rendelkeztek:

Keresztury Dezső: Dunántúli hexameterek

s üvegpoharában a hűvös
bort ízlelve körülpillantani csendben a gazda
guggon ülő tőkéi között, majd megtudod akkor:
lassudan érik, gondviseléssel tisztul a jó bor.  

   Állandó szerzőnk, az erdélyi gyökerű Pető László Árpád így emlékezik meg:

Királyok bora
           – Somlói furmint –
 

Ahogy mentünk a 
hegyre: Szent István kereszt-
hez – áldást kérni

királyok borát
kóstolni – remélve ki-
rályfi eljöttét…

   Végszóként azért érdemes megjegyezni az alábbi Márai sorokat:     

» A bor csak eszköz volt, egy bizonyos lelkiállapot felidézéséhez múlhatatlanul szükséges adalék; Szindbád, aki teljesen otthonos volt a komolyabb és szakszerűbb ivók világában, jól tudta ezt, s mélyen megvetette azokat a vedelő kumpánokat, akik csak az italmennyiség kedvéért, mintegy öncélúan ürítgetik a poharat. A ritka helyeken, ahol a hajós és elvbarátai szigorú és kérlelhetetlen felfogásának megfelelő bort mértek, csodálatos pontosan a helyén volt minden, éppen olyan kivitelben és elrendezésben, méretben és világításban, szagban és modorban, ahogy ez kellett hozzá, ha azt akarta a kocsmáros, hogy az ivó vendég csakugyan megtalálja lelke békéjét. Mert Szindbád hitt benne, hogy csak a magyar tud méltósággal inni…«

          

  1. http://www.szozat.org/szozatarh/showpage.php?pid=4120

http://www.szozat.org/index.php/porte/tartalommutato/3184-szabo-lorinc-omar-khajjam-a-perzsa-csillagasz-kolto

http://www.szozat.org/index.php/kitekinto/tartalommutato/3189-omar-khajjam-rubaijat

  1. http://www.szozat.org/szozatarh/showpage.php?pid=24

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo